Jelenet az előadásból (fotó: MOLNÁR Edvárd)
Emlékszel még, jut még eszedbe a múltunk?
Szép volt, be szép, minden perc üdvöt kínált.
Emlékszel még, egymás szívére borultunk.
Emlékszel rá? Emlékszel még?
Bűbájos álom, be szép! Szép volt, be szép!
Ugyan ki akarna szembeszállni a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház legújabb előadásának címével? Ugyan ki ne örvendene együtt valakivel, aki azt kiáltja, „éljen a szerelem”? De egyáltalán ki merne ellenkezni a szellemekkel?
Igen, ez a helyzet. Hiába a szerelem, hiába, hogy éljen, ha mindezt régen halott karakterek szájából halljuk. Olyan még nem volt, hogy belehalt valaki a szerelembe, mert akkor én élő-halott lennék – mondja egyikük, és már látszik is, hogy igazat mond, rég kihunyt a fény szeméből. És ha nem lennének eléggé morbidak a torokból üvöltve suttogott szerelmi vallomások és a sírból kikelt piszkos ruhák, kapunk melléjük egy rizómaszerűen tekergő, nyolcszereplős mini Rocky Horror Picture Show-t is.
A füsttől először nem látunk, de éppen ez kell ahhoz, hogy kitáguljon a pupillánk, és elkezdjük érzékelni a sötétet és az abban történteket, hiszen a későbbiekben sem lesz több fény a színpadon. A félhomályban székeket, ágyakat, asztalokat húzogatnak ide-oda, mikor mire van szükség. Egyszer intim együttlétet láthatunk egy fülledt szobában, máskor vaduló keringőzést egy bárban, megint másszor ködbe vesző hajót. És ez a folytonos suttogás, amit Mezei Szilárd zenéje tud még jobban értelmezni nekünk. Az előadás legerősebb részei azok az újraírt és átírt dallamok, amelyek nemhogy elvesztek az emlékezet sűrű erdejében, de ott sem voltak, olyan régről szólnak hozzánk. És az ezeket a dalokat összekötő, továbbgondoló új hangok; ezektől lesz mesés és andalító ez az éljenzős szerelmi történet. Ó, és a ruhák… Janovics Erika összesározott, összeporolt, száz évet időutazó ruhái jól állnak Béres Mártának és G. Erdélyi Herminának is. A két nő, Mimi és Sylvia, mintha egymás tükörképe lenne, nemcsak az öltözetünk, a sminkjük és a hajuk, de mondataik, gesztusaik is visszatükröződnek egymáson és egymásban.
Heck Paula visszatérése a színpadra mellőz minden csillogást, minden fennköltséget. El-elcsukló hangja nem az egykori dívát juttatja eszünkbe; egyszerűen csak egy verset (saját versét) olvasó öregasszonyt látunk. De a végén, amikor énekel, fiatalodni kezd, megértjük, miért lehetett egykoron irigyelt primadonna. A Gorgó-hajú Béres Márta viszont szétmázolt, félrerúzsozott szájával már magában egy Salvador Dalí-képhez hasonlít, amikor pedig igazán beindul a hagymázas álom, már az egész Dalí–Buñuel kooperáció bevillan. A letűnt kor női mellé ódon férfiakat is kapunk.Greguss Zalán, Mészáros Árpád, Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek és Pletl Zoltán hódító K und K-katonától nagyszájú transzvesztitán keresztül vérfertőző tejfelesszájúig mindent eljátszik. A morálfeledett századfordulón elvégre minden belefér: nemtől és kortól független a szerelem alanya és tárgya is. Az imádott asszonyok beteges szerelmeket hordoznak magukban, hiszen akkora a jólét és az unalom, hogy a kispolgári romantikára senkinek sincs igénye. Ezek az érzelemmentes, semmibe vesző embercsonkok már úgyis csak Drakula és Frankenstein professzor halott menyasszonyainak kellenek. A becketti véglények utolsó reménytelen kísérletének lehetünk szemtanúi, ahogy minden egykori bájukat levetkőzve, eszement harcot folytatnak a pusztulással egyetlen pillanatnyi boldogságért.
Tolnai Szabolcs színpadra álmodott filmje az emlékezésről szól. A szerelemről szól. Arról szól, hogy mit is képzelünk mi nagyanyáink szerelméről, és hogyan őrizzük ezeket a régtörtént dolgokat emlékezetünkben. Emlékszel még? – kérdezik tőlünk folyamatosan a szereplők, és nekünk sajnos nemet kell felelnünk. Mert bármennyire jól is írta meg Csáth Géza, Miloš Crnjanski és Rainer Maria Rilke a szerelmet, a küzdelmet, az emberi mulandóságot és maradandóságot, mi már csak külső szemlélői lehetünk mindennek. Irigyelhetjük ezeket a letűnt szerelmeket, részesei viszont már nem lehetünk. S az előadás végén felcsendülő, rekedtes hangú Csárdáskirálynő-dalra igazán kicsordul a könnyünk (sírnánk is, ha nem lenne még egy ötperces, szükségtelenül modern rész zárásként), és a remegő hangú dallamnak elhisszük: a szerelem öl, butít és nyomorba dönt.
