Örvendj a jelennek és a jövőnek, s a szomorú múlt emlékeinek ne engedj helyet a szívedben – állítólag ez a hóvirág jelentése a virágok nyelvén.
Kertünkben mindig sok volt belőle. Nagyon szeretem. Kicsi koromtól fogva. Talán éppen akkortól, amikor nagyanyám azt mondta, ilyen szép virágokat még életében nem kapott senkitől.
Tél volt, javában tartotta még szigorát a fagy, és havazott is rendre, a meteorológusok a tél elhúzódását jósolták, ezért családunk úgy döntött, apai nagyanyám egy időre átköltözik hozzánk, beteges volt már, nehezére esett a járás is, nemhogy a szobák felfűtése a cserépkályhákkal.
Egyik nap, amikor a kora esti szürkületben még kimentem volna egy kicsit csúszkálni a jégen, anyám, aki szokatlanul korán máris a vacsora elkészítésével foglalatoskodott, maradásra bírt, mondván, ma van a nagymama születésnapja, apám is ígérte, hogy időben hazajön, de ha nem is érkezne meg, mire nővérem hazaér az iskolából, mi azért felköszöntjük.
Megörültem, de hirtelen el is fogott valami pánikszerűség: bár hozzánk költözésekor szóba is került a születésnap, megfeledkeztem róla, nem készítettem semmilyen ajándékot. Rendben van, nem megyek már csúszkálni, de hogyan, mivel köszöntsem fel? S akkor felcsillant: hisz kertünkben virágzik már a hóvirág! Papucsban szaladtam ki, s szedtem egy kis csokorra valót, amit aztán nagyanyám végtelenül szerető öleléssel, szűnni nem akaró könnyei között nem győzött köszöngetni.
Nem emlékszem már, mikor és kitől, de annyi bizonyos, már felnőttkoromban azt is hallottam (vagy olvastam valahol), hogy állítólag a hóvirágnak a látványa vigasztalta a paradicsomból kiűzött első emberpárt.
