Kánikula az idei nyár, jegyzi meg feleségem, igazi kutya meleg, fordítja fiam a latin kifejezést szemléletes magyarra. Valóságos trópusi éghajlat köszöntött ránk, mondom én a tudálékosságokat mellőzve, ha zuhog is, alig száll lejjebb a hőmérő higanyszála. Elmenekülnek a mi gyerekeink a fölforrósodott, lihegő, budapesti büdös betonrengetegből. Hozzánk térnek meg, vidéki kisközségbe, mert az anyákhoz, apákhoz megtérni megenyhülés, igazi révbe, oázisba jutás, valóságos megnyugvás. Valami különleges, testet-lelket égető rossztól menekülnek a mi gyerekeink, most a rettenetes, meteorológusok által is bődületesnek minősített melegtől. Nálunk, vidéken, szent hegyünk, a Mátra lábánál, sok a fa, a bokor, igazi még a zöldövezet, természetes a környezet. Boldogan várjuk őket, kicsi unokám, Péter belekotyogja a telefonba is, natata, hojnap megyek, natata!
Az érkezés könnyesre sikeredik. Rajzlapot lobogtat az én Petikém a kezében, kicsit gyűröttet, úgy üdvözöl a kocsi ablakán keresztül. Anya kiemeli őt a gyerekülésből, hozzám fut a gyerkőc, átkarolja a lábamat, és fölzokog.
– Mi rossz történt véled, kicsi szolgám? – kérdezem.
– A tején… – mutatja a rajzlapot, és hüppögésre vált.
Kezembe veszem a papírt, vizsgálgatom.
Az óvodával valami tanyán jártak – kezdi a történetet Anya. – Háziállatokkal találkoztak a nagyvárosi gyerekek, másnap aztán megrajzolták élményeiket. Petike tehenet rajzolt. Piros tehenet.
Natata! – panaszolja az én unokám, – nevettek!
Kinevették – magyarázza menyem, – mert pirosra festette a tehenet.
Nézem a rajzot. Ott a tehén. Látom én, hogy olyasmi teremtmény áll a rajzlap közepén, mint egy tehén. Égőpiros, mint őszelőn a vadrózsa csipkebogyója, nem is igen nagyobb, mint az a pompás termény. Ég a teste-lelke, mint a hecsedlinek, mondják az én drága Zentámban, ahol a csipkebogyó neve hecsedli. Két kis szénfekete szarv termett a tehénke fején, nekem nagyon tetszik, mondom is, egy rubintos kistehénnek csakis szénfekete szarva lehet. A rajzlapon más állatok is előfordulnak, ők sem pontosabban alkotottak, a ló is, a kutyus is bizonytalan vonalvezetésű, de miután Petikém megmagyarázza nekem, melyik vonalgombolyag mit is ábrázol, tisztán fölismerek immár mindent. Igaz, a kutyus jóval nagyobbra sikeredett, mint a pipacsos tehén. De ő nem lángoló, ő csak grafit. Talán puli.
– Azt mondták – sírja az unokám a két karom közt, – nincs pijos tején…!
– Van – válaszolom határozottan unokámnak. – Bizony van! Akik nevettek rajtad, azok nem tudják a színtiszta igazságot!
Karomban tartom Petikét, sétálgatunk az udvarban, két cicánk, Cirmike és a korom Bagira velünk járkálnak. Ő szívemhez simul, jobbjával megmarkolja ruhámat, baljával görcsösen szorítja kicsi markában a rajzlapot. Csodálatos ákombákom! Ezt suttognám, mert ez lenne igazán a megfogalmazható, talán ez is lenne az igazság, de még akkor, abban a zaklatott pillanatban, a találkozás boldogságában, nem fogalmazhattam meg azt a sok-sok évezredes, kőtáblába vésett, szent és sérthetetlen törvényt, amely csak unoka és nagyapa között sarjad. Csupán ott van mindenségünket is éltető talaja. Talán akkor, az együtt átélt kezdeti percekben, még nem is derengett föl elmémben a kristálytiszta nagyapai birodalom különleges tízparancsolata. Aztán, közös és nagyon meleg szívdobbanások után, valóságos szirmokba nyílik a szomorúság is, a könny is, a bennünket kedvesen cirógató, játszadozó arany napsugár is. Különös ám ez a kellemetes és közös nemzedéki szívdobbanás, a virágszínű és virágillatú nagyapai és unokai lélegzetvétel és a legmelegebb kézfogás: ebben biztosan újfent megéled a valóságos és a képzeletbeli világ mezsgyéjén legelésző csipkebogyó tehénke.
Először nagyapa (ez én vagyok) lelkében lobban a lángocska. Mert ki másnak is? Egy nagyapa szíve együtt dobban az unokáéval! Ez nem történhet másként sehol a világon. Fölrémlik gyerekkorom (A nagypapák is voltak ám gyerekek!) egyik feledhetetlen olvasmányélménye, Tamási Áron kicsi piros tehene, a Bajvívás című novellából. Ez a novella akkor minden vajdasági magyar kisdiák számára elérhető volt, hiszen tananyagként rálapozhattak, ott volt a fehér tetejű, vastag nyolcadikos olvasókönyvben. A natata három évvel idősebb testvérbátyja még ebből tanult. Szerencsére a könyvet örökségül félrerakták a kisebbik testvér számára is, ez akkor bevett szokás volt, de a natata nyolcadikos korában megreformált tankönyvből ismerkedett a magyar irodalommal, abban aztán nem volt már benne a Tamási Áron-novella, amelynek a kicsi piros tehén a lelke, a mozgatórugója, akit óriási mancsával agyonvágott a fene nagy és félelmetes kan medve. A csorda rettenetes bikája megbosszulta a piros tehénke elpusztítását, megvívott a hatalmas vadállattal, a bércek rettenthetetlen királyával, akinek dörmögése, ordítása, őrjöngése kiváltotta a Hargita szirtjei szívének megszorulását, félelmet termett a csillagok között is! A csorda erőtől duzzadó, hatalmas és szerelmes bikája két szarvára csavarta a belét annak a kegyetlen fenevadnak, amelyik egyetlen csapással kiütötte a világból a hatalmas bika szívének oly kedves kicsi piros tehenet. A csorda és a számtalan félelmetes szirt új urának világot rengető győzedelmes bőgőtutulása föltolult a magasságos égig, meggyűrte a csillagok gyökerét, és megrengette a Hargita komor bérceit is.
(Részlet a szerző megjelenés előtt álló kötetéből.)
