Iskolás koromban volt egy rövid időszak, amikor nagyon szerettem otthon. Otthon lenni. Otthon lenni, anyámmal a konyhában. Míg ő varrogatott valamit, vasalt, főzött, én a konyhaasztalnál tanultam, írtam a házi feladatot, olvastam, rajzoltam, vagy éppen csak tétlenül üldögéltem, végigterpeszkedtem a kis konyhai heverőn, és hallgattam, amiket mondott, mesélt. Mert folyton faggattam a régi dolgokról, különösen a fiatalságáról, gyerekkoráról. És próbáltam beleképzelni magam (nem is csak helyébe) az akkori időkbe.
Emlékszem, egyik szerda délelőtt is alig vártam már, hogy mielőbb hazaérjek a zeneiskolából, a sohasem szeretett és mindig korán kezdődő szolfézsről, tudtam, hogy aznap mosni fog, még reggel, munkába indulása előtt behozatta apámmal a nagy fateknőt a konyhába.
Gőzben állt már konyha, mire gyorsan átöltözve az otthoni ruhába, az ablak előtti heverőre kuporodhattam.
Anyám a konyha közepén, az asztal helyén két hokedlire helyezett teknő falának simítva szappanozta sorra a ruhákat görnyedezve, és énekelgetett.
Szép volt a hangja, nagyon szerettem hallgatni: elvitte a víz a szappant, utánaküldtem a karvalyt, míg a karvaly szállott, addig a szappan elázott a folyóban.
Kislány korától kezdve libapásztorkodott. A négy testvér közül ő volt a harmadik a sorban, a lányok között a legfiatalabb. Két nővére a házimunkában és nagyobb jószágok körül segédkezett, öccse meg születésétől az egyetlen fiú kiváltságát élvezhette. Az újsori utcabeli lányokkal, fiúkkal együtt hajtották ki a libákat a tarlóra vagy a töltésre. Nyaranta, ha csak tehették, a Tisza-partra terelték őket, hogy a kompjárás szomszédságában maguk is megfürödhessenek. Tóth Pityuval sokáig jó barátságban voltak, de aztán az egyik augusztusi búcsúban megismerkedett apámmal.
