„Az előadásnak arról kell szólnia, hogy mindig a
más bűne a nagyobb, mint, amikor a férj a
nőről hiszi azt, hogy hibás, a nő pedig a férjéről azt,
hogy egy bunkó, és ez a két mínusz az életben egy még
nagyobb mínuszt ad – nem úgy, mint a matematikában,
ahol semlegesítik egymást.”
(Darijan Mihajlović)
Lassan eltűnnek a kilencvenes évek pattanásai, begyógyulni látszanak a sebek. A színpadon egymástól élesen elválasztott jelenetek önálló, egymással a közönség szemében egyesülő egységekként működnek. A nézőtéri valóságban viszont a mellettem ülő szeme szinte szikrát hányt, amikor a színpadon horvát mezben ugrálva a pravoszlávságról volt szó, vagy amikor az első jelenetben szlovénül szóltak a szerbekrők. Frissek még a sebek, de ahhoz viszont, hogy behegedjenek, ez az egyik legmegfelelőbb út. Miroslav Momčilović író és Darijan Mihajlović, a darab rendezője három színház színészeiből válogatott, melyek közül az egyik az Újvidéki Színház, a másik kettő pedig a belgrádi Atelje 212 és a Banja Luka-i Népszínház. Az előadás szerb, horvát, szlovén és macedón nyelven folyik.
A Hét és fél (Sedam i po) egy olyan darab, amely a középkori misztériumjátékok paradigmáját emeli be a huszonegyedik század színpadára, mégpedig úgy, hogy egy szekularizáltabb, példálózós megformálásban a hét főbűnt tematizálják. A mellérendelésre alapuló színek így a Bujaság, a Kapzsiság, a Kevélység, a Jóra való restség, a Harag, a Torkosság és az Irigység bűnei szerint sorakoznak. A hét főbűnt emellett hét ex-jugoszláv fővároshoz kötik, lokalizálván így a beszédmódokat, nyelveket-nyelvjárásokat, kultúrákat, mentalitásokat és viselkedésmintákat. A díszlet az egyike azoknak az elemeknek, melyek közös nevezőre hozzák ezeket az izolált helyi színeket. A háttérben hét ajtót látunk, hét faliórával, hét felirattal: Ljubljana, Skopje, Podgorica, Sarajevo, Zagreb, Novi Sad és Beograd – Pristina nincs ott, egyrészt mert kilógna a hetes sorból, másrészt mert még nem múlt el a kellő történelmi idő ahhoz, hogy arról minden félreértés nélkül beszélni lehessen, hiszen a másik hétről is elég nehéz.
Ugyanilyen címmel 2006-ban már film is készült, az viszont nem ezeket a lokális narratívákat domborította ki, nem ezeket a Ljubljanából ránk köszönő pedofilokat, nem ezeket a belgrádi betörőket vagy zágrábi tahókat látjuk. Abban máson van a hangsúly. A hét főbűn az előadásban inkább csak vázat ad a történeteknek, ugyanakkor kitűnően párosul azokkal a sztereotípiákkal, társadalmi, illetve kulturális specifikumokkal, amelyekről szó van: Újvidéken mindig a szomszéd kertje a zöldebb, de ha kell, segítenek; Belgrádban lopnak, mások, illetve egymás kárára érik el céljaikat; Zágrábban a sznobos művészi túlfinomkodást, annak ellenpéldáját és a telhetetlenséget, Podgoricában pedig a Napóleon-komplexust, az izomagyú magatartásmintákat és a cselekvésképtelenséget láthatjuk. Az egymástól több tekintetben is távol levő városokban mindig ugyanannyi óra van, mindig egyforma az időjárás, mindig ugyanarról fúj a szél, mindig ugyanannyi fok van, és mindegyikben ott tenyészik a mindenkori bűnbe eső kisember. Az egymás mellé rendelt történetek egyszerűek, rövidek, de maradandó értéket képviselnek. Mindennapjainkat tematizálják, és – ahogy a misztériumok is – a lokális problémákat globális kontextusba helyezik, de úgy, hogy az még mindig saját problémaként, a mi élettapasztalatunkként jelenjen meg. A történettel könnyen azonosulunk, hiszen abban a térben játszódik, melynek tegnapig mi is része voltunk, az ajtókon kilépő alakokat a felirat és az a városi szleng formálja meg, melyet ismerünk, és melyet megértünk. Idő kellett és fog még kelleni ahhoz, hogy megértsük, hogy ha már megegyezik a nyelv, az időjárás és az időzóna, akkor a bajaink is egyek, és a megoldás is az lesz.
A darab elkerül minden politikai korrektséget, hiszen valóságunk sem a politikai korrektség mentén, hanem azzal ellentétesen alakult – sőt alakul most is. A pofonszerűen komoly replikák és az azokat előhívó helyzetek nem sérteni akarnak, hanem a travesztiáig felnagyítani azokat a különbségeket, amelyek szemet szúrnak a Másiknak, ugyanakkor pontosan ezek azok, amelyek miatt a mellettem ülő Másik nem kacagott, hanem a fogát csikorgatta… A rendező szavai szerint egy lényegileg antinosztalgikus előadást láthatunk a színpadon. A néző nem egy etnikai-kulturális szintézist tapsol meg, hanem a paroxizmus határát súroló jelenetek hét állomását. A darab végén viszont minden antinosztalgia, minden tagadás és gyűlölet, minden eltérő és egymást taszító történet ellenére a géphangú himnuszok kakofóniájából mégis felhangzik a Hej Sloveni, mely keretet ad annak a romlásnak, melyet végignéztünk, de képtelenek voltunk megállítani.
