„Egy hazugság, ha elég sokszor mondogatják, igazzá válik.”
V. I. Lenin
Gyermekkorunkban azt tanítják nekünk, hogy hazudni bűn. Ezt a figyelmeztetést aztán nagyon gyorsan megtanuljuk kikerülni és semmibe venni. Rájövünk, hogy az erkölcsi prédikációt tartó szüleink éppúgy hazudnak, ahogy az óvó nénink, tanító nénink, barátaink, szomszédaink; a könyvekről, filmekről és a tévéről nem is beszélve.
Kamaszkorunkra rájövünk, hogy az egész világ hazugságra épül, és aki túl akarja élni a mindennapi küzdelmeket, annak igenis csúsztatnia, füllentenie, mellébeszélnie, szépítenie, lódítania, szóval hazudnia kell. Az igazság ezzel szemben tiszta; becsületesnek lenni szép dolog. Nagyot tévedünk azonban, ha azt gondoljuk: a hazugság ellentéte az igazság. Minden csak nézőpont kérdése. Minden attól függ, hogy az igazság melyik oldalán állunk. Mindezek ellenére: hazudni lehet. Csak ne derüljön ki, mert ha kiderül, az egész hazug társadalom ellenszenvét magunkra vonjuk. Úgyhogy marad a hazugságspirál és a titkolózás.
A szabadkai Jadran lekicsinyített színpadán a néző először zenedobozban táncoló alakokkal találkozik, akiknek kicsit darabos a mozgásuk, és egymással még csak-csak interakcióban vannak, a történéseket azonban nem ők irányítják. Megismerjük Nórát és Helmert, belelátunk anyagi helyzetükbe, kapcsolatuk minőségébe. Aztán felbukkan a rég nem látott barátnő és a bosszúszomjas alkalmazott is. A család csendes, józan gondolkodású barátja pedig megfigyelőként ott van mindenütt, mint egy kissé megkopott, ámde szükséges bútordarab. Az egyetlen felvonásban – amit az eredeti három helyett kapunk Szekeres Csaba rendezésében – Nóra (Kalmár Zsuzsa) percről percre változik, férje, Helmer (Mess Attila) azonban végig ugyanaz a csőlátású bürokrata marad. Míg Nóra magára talál, és képes lesz elhagyni biztonságot nyújtó otthonát, addig Helmer elveszít mindent, amiről azt hitte, hogy örökre birtokolhatja. Kalmár Zsuzsa realisztikusan játssza az életcsapdába esett, babaként kezelt nőt, míg Mess Attila parodisztikus, túljátszott Helmert mutat fel. Kevesebb hangerőből és gesztusból is értenénk, hogy ő ural mindent. Persze az egész életük egy nagy vicc: hogyan is lehetne komolyan venni azt, aki összeöltözik a tapétával (díszlet: Szilágyi Nándor, jelmez: Pesitz Mónika), vagy azt, aki nem képes egyetlen önálló lépésre sem (pontosabban egyre igen, de abból sem származik semmi jó). Körmöci Petronella Lindénéje az időhiány miatt nem tud kibontakozni, így cselekedetei éppoly logikátlannak és meggondolatlannak tűnnek, mint Nóra megnyilvánulásai. Körmöci seppegő affektálása pedig tovább rontja a helyzetet. Péter Ferenc meggyőző alakítást nyújt Krogstad szerepében. Maszkja, jelmeze és mozdulatai tökéletesen adják vissza a tönkrement, kétségbeesett és ezért mindenre elszánt férfit. Nagy kár, hogy minden figurája csak így tud hiteles lenni. Szilágyi Nándorért is kár: ő olyan észrevehetetlenül játssza Rank doktort, hogy még kitűnő jelmezével sem képes pár másodpercnél tovább lekötni a néző figyelmét.
Az előadás legnagyszerűbb ötlete, hogy Nóra és Helmer gyerekeit babákkal helyettesítik. Ezzel többrétegűvé teszik a jelentést: nemcsak Nóra gyerekessége mutatkozik meg a babázások során, de a nézőtől sem kíván túl sok agymunkát, hogy rájöjjön, ez az egész nem lehet a valóság, ilyen család nincs, minden, amit látunk, egy hatalmas babaházban játszódik. És ez ad alkalmat arra is, hogy – amikor már minden mesés elem eltűnt, és Nóra ráébred, hogy férje valójában nem szereti, és csak annyit jelent neki, mint egy szép baba a polcon – Helmer egy babának játssza tovább a tarantellát, annak ellenére, hogy a rongybabák ritkán táncolnak.
Henrik Ibsen Nórája arról szól (ha elhagyjuk a részleteket), hogy mi mindent képes megtenni az ember azért, hogy a titka titok maradjon, de arról is, hogy az igazság (minden ellentétes törekvés dacára) néha tényleg felszabadít. Mert az is, ahogy a hazugság mindent megváltoztat, soha többé nem lehet meg-nem-történtté tenni. Az előadás legjobb, legélőbb pillanata, amikor Nóra nem engedelmeskedik többé férjének, és szabadon táncolni kezd. Kötöttségekkel való harca, önállóságért folytatott küzdelme, az engedelmes feleség maszkjának levétele tükröződik ebben a mozdulatsorban (koreográfia: Rogács László m.v.). Kétségtelenül ez az előadás tetőpontja: Nóra kezelhetetlenné válik, őrjítő skizofrén állapotba kerül. Innentől tényleg nem lehet semmit sem visszacsinálni. Elmond mindent Helmernek, aki nem képes felfogni, hogy a nő mindent érte tett: ha nem hamisítja meg az aláírást, akkor ő meghal. A férfi csak a látszatra figyel, arra, hogy mit fognak szólni az emberek, ha kiderül. Ez fontosabb, mint az érzelmek, mint a közös élet, mint saját élete. Mire kiderül, hogy nincs mitől tartani, mert Krogstad visszaküldte az adóslevelet, addigra Nóra felnő, és széttöri maga körül a mesehangulatot, elhagyja a babaházat.
A szabadkai Népszínház Ibsen-adaptációja kerek történetet mond el, és nem lépi túl a tűrhető időkeretet, de talán éppen ezért nagyon le is egyszerűsít mindent. A másfél óra ellenére bizonyos jelenetek túl vontatottnak tűnnek, mások viszont összecsapottnak. Az idő szűkössége miatt a rendező keveset mer a nézőkre bízni, inkább szájba rágja az értelmezést. Pedig lenne min gondolkodni közben is, utólag is. Így csupán egyetlen dolgot jegyzünk meg, de azt nagyon jól: a bűn akkor is bűn marad, ha jó cél érdekében követik el.
