Huszonöt éve, a diplomázás után jelentkeztem a zentai iskolaközpontban, csak a rend kedvéért, hátha akad valamilyen munka egy frissen végzett tanítónak. Sajnos semmivel nem tudtak biztatni, de azért felírták a nevem, a címem: ha lesz valami, szólnak.
Néhány hónap múlva az egyik takarítónőt szalasztották el értem, menjek azonnal az iskolaközpontba, a jogász hívat. Mondanom sem kell, majd kiugrottam a bőrömből, hiszen ezt vártam már régóta.
Az iskola jogásza közölte, lenne egy helyettesítés, egy évig dolgozhatok a tornyosi iskola kihelyezett tagozatán, Buránysoron, a cigány tagozaton. A gyerekek nem járnak rendszeresen iskolába, csak olyankor vannak többen, ha csomagosztás van. Vállalom-e?
Gondolkodás nélkül igent mondtam. Hazafelé menet elképzeltem, milyenek lesznek a gyerekek. Biztos voltam benne, hogy hozzám majd járni fognak akkor is, ha nincs segélycsomag. Mind megtanulnak írni, olvasni, és szeretni fogom őket, és ők is engem, és kiemelem a cigányságot Buránysoron a nyomorból…
Másnap már mentem is Tornyosra, jelentkezni az ottani igazgatónőnél. Kiderült, hogy nem buránysori gyerekeket kell tanítanom, hanem tornyosiakat. A kihelyezett tagozat azt jelentette, hogy szegregált (vagy inkább izolált) cigány tagozat működik Buránysoron a százéves iskola épületében. A gyerekek úgy jutottak el az iskolába, hogy reggelente a diákbusz, amelyik behozta Tornyosra a felsősöket, visszafelé kivitte Buránysorra a cigány gyerekeket. Délután ugyanez megfordítva.
Az első napom reggelén öt gyerek volt a „Vojgodinán” – ahogy ők mondták. Vigyorogtunk egymásra. Ők ismeretlen nyelven sugdolóztak, én meg kikérdeztem a „sokfőrt”, hogy a nagy pléhkondérokat, amelyekben a gyerekek uzsonnáját szállítottuk, nekem kell-e bevinnem az iskolába, vagy lesz segítségem.
Nem nekem kellett cipelnem a kondért, mert a gyerekek maguk leemelték és vitték az épületbe a napi betevőt. A pástétomos kenyér meg a tea volt sokuknak az egyetlen lehetőség a nap folyamán, hogy jóllakjanak.
Lassan megbarátkoztunk. Ők cigányul, én magyarul, de azért nagyjából értettük a lényeges dolgokat: kezet kell mosni evés előtt és vécé után. Figyelni kell a tanításra, nem verekszünk, nem fogdossuk össze a svábbogarakat, és az egérméregtől távol tartjuk magunkat. A lányok kapnak bugyit, és kötelező hordani. Ha valaki ótvaros vagy rühös, kap gyógyszert. (A tetűt nem lehetett kiirtani, lemondtunk róla.)
Az gyorsan kiderült, hogy mivel a gyerekek nem beszélnek jól magyarul, nem lehet tőlük elvárni, hogy az írás-olvasáson, némi számtanon kívül mást is megtanuljanak. Elég könnyen tanulok nyelveket, az övékét is gyorsan kezdtem érteni, de azért a tanításhoz ez édeskevés lett volna. Maradt a magyar nyelv.
Életem meghatározó élménye volt, amikor az elsősök közül ketten elkezdtek betűket összeolvasni. Akkor értettem meg, mit is jelent megtanítani valakit olyan dolgokra, amelyek egyébként elérhetetlenek lennének a számára. Azt is itt tapasztaltam meg, milyen nagy boldogságot jelent egy gyereknek, amikor rájön, hogy ő tulajdonképpen olvas, s az olvasottakat meg is érti. Csakhogy a magyar ábécéskönyvben nem azok a szavak szerepeltek, amelyeket a cigány gyerekek megértettek. A könyv csak nehézséget jelentett, nem örömöt. Félre is tettük gyorsan. Inkább a táblára írt szavakat olvastuk.
Kalandos életünk volt az ódon iskolában. Reggelente Borika, a pedellusunk befűtött a vaskályhába, de nem maradhatott, mert rohant a másik munkahelyére takarítani. Ha nem akartam megfagyni, nekem kellett megrakni a tüzet, s nem voltam nagy mestere a dolognak. Sokszor füstölt a kályha, mint a gyárkémény. A kabátom, a hajam lassan átitatódott füstszaggal. A buszon hazafelé nem szívesen ültek mellém az emberek. Kezdtem hozzáidomulni a környezetemhez.
Időközben az iskolával szemben, a régi bolt épületébe betelepítettek jó néhány cigány családot. Voltak köztük gyerekek, de iskolába semmiképp nem akartak jönni. A körülményeik borzalmasak voltak. A falu közepén néhány hét alatt szabályos nyomortelep alakult ki. Féltem tőlük, mert kigúnyolták, csúfolták az iskolás gyerekeket, megjegyzéseket tettek rám is. Szerencsére csak sejtettem, mit beszéltek. Zártam az iskolát tanítási idő alatt is. Tornyoson próbáltam panaszt tenni, de nem hallgattak meg. Elkezdtem gondolkodni azon, miért is kell a tornyosi gyerekeknek busszal elmenni otthonról, ami nyilván pénzbe is kerül, mikor ott az iskola, helyben. Kiderült, hogy csak egyetlen gyerekre emlékeznek évek óta, aki Buránysorról bekerülve befejezte a nyolcadikat. A többiek kimaradtak, vagy addig bukdácsoltak, hogy kiöregedtek, és nem folytatták tovább az iskolát. Rá kellett jönnöm, hogy hiábavaló minden igyekezetem, nem fogják megállni a helyüket ötödik osztályban a gyerekeim, mert nem tanulják meg a nyelvet, a szokásokat, a tananyagban is behozhatatlan lemaradásaik vannak.
A tornyosi tanáriban sokszor beszéltek az egyre szaporodó cigány lakosságról, akikkel csak baj van, mert írástudatlanok, nem dolgoznak, lopnak. A szokásos panaszok.
Kezdő tanító voltam, idegen a faluban, nem volt jogom véleményt mondani az ő életükről. Mégsem tudtam megállni, hogy egyik idősebb kolléganőmnek megmondjam, azt gondolom, nincs más választása a falunak, csak az, ha behozzák a cigány gyerekeket, és megpróbálják őket beilleszteni a környezetbe. Ha nem így tesznek, amikor ezek a gyerekek is felnőnek, kezdődik minden elölről.
Persze rendreutasítottak: a cigányok nem kellenek ide, nem képesek beilleszkedni, nem akarják elfogadni a rendet. Minden jó így, ahogy van.
Ma már tudom, hogy valóban nem volt igazam. De egészen más okból, mint azt a kolléganő állította. Jóhiszeműen, más tálalásban, de én is asszimilációt követeltem volna a cigányságnak. S éppúgy csalódtam, csodálkoztam, felháborodtam, mint a kollégáim, amikor a romák – a maguk módján – tiltakoztak ellene.
Novemberben már előfordult, hogy tizenöt gyerek is jött a „Vojgodinával”. Mindenféle korosztály, a hétévestől a tizenöt évesig. Voltak köztük jó eszű gyerekek, és súlyosan sérült is akadt. Egy dologban megegyeztek: az ének a kedvenc tantárgyuk. Sorra tanultuk a szebbnél szebb magyar gyermekdalokat. Zengett a hatalmas tanterem. Arra gondoltam: miért ne készíthetnénk egy Télapó-váró műsort mi is, úgy, ahogy a többiek?
Megtanultak mindent, ahogy kell. Igen ám, de kinek mutassuk be? Az ő szüleik nem jönnek el megnézni, csak úgy magunknak meg nem olyan érdekes. Télapót is igen nehéz lett volna rábeszélni, hogy kijöjjön Buránysorra a cigány tagozatra.
Bementem a tornyosi iskolába megkérdezni, hogy ha már úgyis jár az én gyerekeimnek is a Télapó-csomag, miért ne mehetnének el az ünnepségre, ahol a Télapó is látható lesz. A műsor kész, adományokból vannak ruháink, felöltöztetem őket, s megyünk a csomagosztásra. Az igazgatónő nem ellenezte a dolgot. Ha én vállalom, elmehetünk a szomszéd faluba, Kevibe a műsorral, ott lesz majd Télapó is.
Ettől kezdve minden időnk azzal telt, hogy a nagy eseményt terveztük. Valóban szépen megtanultak mindent. Mivel ennyire ügyesek voltak, úgy gondoltam, megérdemlik, hogy karácsonyfát is állítsunk az iskolánkban. Ugyanúgy, mint a többi iskolában. Találtam támogatót, akitől olyan fenyőt kaptunk, amelyiknek még gyökere is volt. Feldíszítettük magunk készítette díszekkel, szaloncukor is került valahonnan, s betartották a megbeszélést, hogy csak vízkereszt után esszük meg.
Amikor eljött a nagy nap, átgyalogoltunk Kevibe, s minden rendben lezajlott. Verseltek, énekeltek, megkapták a csomagot. Nem mondhatom, hogy az ottani gyerekek nagy lelkesedéssel fogadták őket, de nem is volt semmilyen megjegyzés ellenük. Egy kis üröm volt az örömben a régi boltépületbe betelepített romák gúnyolódó megjegyzése is, miközben elmentünk mellettük. De mi volt ez a Télapóhoz képest! Semmiség.
Úgy éreztem, igazi sikert értem el: mindent ugyanúgy tettünk, mint a magyar gyerekek.
Vízkereszt után lebontottuk a fát, megették a szaloncukrot. Mivel élő fa volt, cserépben, azt gondoltam, jó lenne megtanítani őket arra is, hogy ha elültetjük, gondozzuk, s a fenyő életben marad, jövőre is lesz karácsonyfánk, nem kell venni vagy kéregetni.
A faültetés is esemény volt: lerajzoltuk, megterveztük a helyét. Elképzeltük, mekkora lesz. Felírtuk a táblára, hogy kik vettek részt a fenyőfa megmentésében. Aznap boldogan vártuk a „sokfőr” bácsit a „Vojgodinával”. Szép karácsony volt.
Másnap reggel, a buszon kevesebben voltak a gyerekek. Miután bepakoltuk az uzsonnát, első dolgom az volt, hogy kivezessem őket a fenyőhöz, de az előző napi lelkesedésnek és áhítatnak már nyoma sem volt bennük. Kedvetlenül, nyeglén rakodták a holmijukat, beszélgettek, nem érdekelte őket a mi karácsonyfánk. Amikor kiértem az iskola kertjébe, csak egy gödröt találtam a fenyő helyén. A roma szomszédok aznap is a régi bolt előtt álltak, beszélgettek és nevettek. Én pedig lemondtam a világ megmentéséről, és elkezdtem elérhető célokat keresni. Csalódtam a diákjaimban, mert azt hittem, hogy nekik is úgy kell élni, gondolkodni, mint nekem, és úgy helyes, ha „átalakítom” őket a magam formájára.
Mindenki a maga kedve szerint magyarázhatja a történetet. A mai helyzetet ismerve azonban mégis el kellene gondolkodni integráció és asszimiláció közötti különbségeken. Az biztos, hogy nehéz távlatokban gondolkodni, amikor az iskolában most is el kell tűrni az erőszakot, a zaklatást. Érthető, hogy azonnali megoldást igényelnek a károsultak. Az is érthető, hogy szinte lehetetlen együtt érzőnek lenni azokkal, akik a gyerekeinket bántják.
Egy rövidke gondolat erejéig azonban megállhatunk: hogyan reagálnánk hasonló helyzetben? Asszimilálódnánk szép csendesen, mert a többség így szeretné? Ha igen, az jó nekünk?
