1991. június 25-én kiáltották ki Szlovénia és Horvátország függetlenségét. Nyomukban a többi jugoszláv tagköztársaság is bejelentette elszakadási szándékát, s ezzel kezdetét vette a délszláv háború. Mivel a nyolcvanas évek második felében születtem, életem legnagyobb részét az örökké hadban álló Szerbiában, illetve az azt félájultan követő, autonómiájától megfosztott Vajdaságban töltöttem. Már óvodás koromban tisztában voltam vele, mit takar az embargó, az infláció vagy az etnikai tisztogatás kifejezés. Megtanultam alkalmazkodni a végtelenségig húzódó áramszünetekhez és az élelmiszerhiányhoz, sőt megszerettem a nagynéném kemencében sütött krumplis cipóját. Megszoktam, hogy meg kell osztanom a szobámat az unokatestvéremmel, aki nálunk bujkált a katonai behívó elől. Meghallgattam a nagybátyám történetét a boszniai frontról, ahol a saját egységeiket lőtték a Néphadsereg alakulatai. Később végignéztem, hogyan próbálja remegő kézzel beleegyensúlyozni a szájába a leveseskanalat az egyik Koszovóból hazatért rokonom.
A családom túlélési stratégiái, megélhetési kényszermegoldásai természetesnek tűntek a számomra: a mesék gyertyafénynél is szépen szóltak, a szabadban való játszáshoz sem volt szükség tévére, a nagymamám pedig ugyanolyan finom csokoládét készített, mint amit azelőtt a boltban lehetett kapni. Nem volt tehát viszonyítási alapom, amelynek a segítségével fel tudtam volna mérni, miért nem teljesen normális az, hogy körülöttünk bombák hullanak, hogy a nénikémék falujában állandóan szól a sziréna, és ők emiatt ruhában, telepakolt bőröndök mellett alszanak, hogy amikor menekülniük kell, ne húzzák sokáig az időt. Szerencsés helyzetben voltam, mert nem volt összehasonlítási lehetőségem, aminek a birtokában tudatosodott volna bennem, miért is olyan rettenetesen abszurd az, ami számomra természetes. A szüleimnek, az ötvenes–hatvanas–hetvenes években születetteknek azonban nem adatott meg a boldog tudatlanság állapota, tőlük ugyanis a jövőjüket vette el a háború. A titói rendszerben nevelkedtek, pionírsapkában integettek a stafétavivőknek, mosolyogva segédkeztek a november 29-ei disznóvágáskor, és – bár az egész látszólagos békesség felett ott lebegett a délvidéki vérengzések és Goli Otok réme – úgy érezték, hogy mindenkinek kijár a biztos munkahely, a saját ház meg a piros útlevéllel való utazgatás jelentette nyugalom. Félreértés ne essék: nem sírom vissza ennek az össznépi játéknak, a diktatúrának az időszakát, de megértem, ha valaki nosztalgiával tekint vissza rá. Bár az állam nyakig ült a nyilvánosság elől eltitkolt adósságban, az emberek elhitték, van értelme annak, hogy dolgoznak. Ez bizonyult délibábnak a balkáni háborúk kitörésekor: gyárak szűntek meg vagy vegetáltak a félresikerült privatizációk időszakáig, hogy az újabban hitelspekulációkon nyerészkedő újgazdagok tovább gyarapíthassák a vagyonukat. Az addig pártalapon történő állásosztogatás helyett a mostani viszonyok labirintusa már-már kiismerhetetlen, a munkanélküliség elképesztő méreteket öltött, félmillió szerbiai éhezik, noha az egyik gazdasági szakember szerint a mi nevetségesen alacsony átlagbérünk „valójában” 1100 eurót tesz ki, Vajdaságba pedig alig engednek beruházókat…
Hiába a daytoni megállapodás meg a londoni egyezmény, a parlamenti képviselőknek ma sem érdekük, hogy a hágai körözöttek börtönbe kerüljenek. Taníthatják őket egykori amerikai nagykövetek arra, hogy „nem illik” fejenként két szendviccsel útjukra bocsátani a kisebbségieket, van, ami sohasem változik: a világhoz való hozzáállás. Amíg az átlagpolgárok és a honatyák többsége számára fontosabb Koszovó „megőrzése”, mint az Európai Unióhoz való csatlakozás, addig itt nem lehet gyökeres változtatásokat véghezvinni. Ha az emberek nem veszik észre, mennyire értelmetlen ennek a relációnak a felvetése, milyen felháborító ugyanazoktól hallani a toleranciáról, akik húsz éve a parttalan nacionalizmus hívei voltak, akkor még mindig a délszláv háborúk véres mocskában fetrengünk. Jó lenne, ha az ex-jugoszláv térség több millió lakosának életét derékba törő háború bűnöseinek és áldozatainak a feltárására nem kellene fél évszázadot várni, mint az 1944-es vérbosszúról való párbeszéd megkezdésére. Én ugyanis nem szeretném, ha a Balkán abszurditása a gyermekeim számára is természetes lenne.
