Berthe Morisot: Felolvasás (1870)
Balázs Béla (1884–1949) művész volt; ő mondhatta, hogy ha „a magyar földet kiveszik a lábom alól, a magyar nyelvnek és magyar muzsikának felhőjén szállok meg. Talajjá fognak sűrűsödni alattam a szavak, és az lesz az én hazám”. Mi, a többség, nem vagyunk művészek, és éppen fordítva élünk. „Talajlakók” vagyunk, és a mindennapi élet gondja-baja szorosan a földhöz, anyaghoz köt minket. Balázs a szavakból sűrítette a talajt, mert művész volt; minket a szavak kellene hogy emeljenek, repítsenek.
Repít-e, emel-e még minket a magyar nyelv, vagy már csak dadog a szó a szánkban, s fejünkben is már csak dadogó gondolat születik?
Nehezen tudjuk elképzelni, hogy egy olyan természetes, mindennapi dolog, mint az anyanyelv, aminek létét szinte észre sem vesszük, mert olyan magától értetődően és szorosan tartozik hozzá lényünkhöz, mint lélek a testhez, valamikor ne legyen. Pedig látjuk magunk körül, milyen méreteket ölt az anyanyelv elhagyása, tapasztaljuk magunkon is a nyelvromlás mértékét.
Mégis, mintha minden rendben lenne… Annak ellenére, hogy külön tudományágak foglalkoznak az anyanyelv jelentőségével a lélekfejlődést, a tanulást, a tudóssá válást illetően, az anyanyelv hatásával a gondolkodásmód alakulására, mégse veszi senki a fáradságot – persze, lehet, hogy csak az én falumban van ez így –, hogy például az óvodás korú gyermekek szüleinek érthető szóval elmondja, őket meggyőzze, miért fontos magyar tannyelvű iskolába íratni a gyerekeiket. Hogy téved az, aki azt gondolja, nyelvi akadályt győz le, ha kikerüli a magyart.
Aki annyira tud egy idegen nyelvet, mondjuk, az angolt, hogy megérti angolul az éppen aktuális mozifilmet, még nem tud angolul, nem fog ezen a nyelven esszét írni mondjuk, a kínai forradalomról, de gyermekét sem tudja megtanítani erre a nyelvre. (Ez persze nem azt jelenti, hogy ne kellene idegen nyelveket tanulnunk!)
A nyelv ennél sokkal bonyolultabban, mélyebben kötődik lényünkhöz, ahogyan Kosztolányi írta: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként… Ugyanúgy tévedünk mi mindnyájan értelmiségiek, ha nemtörődömségből, igénytelenségből nem tanuljuk meg és nem használjuk magyar beszéd közben a magyar szakszavakat. Mert – hogy maradjunk szűkebb hazánk imént idézett szülötténél – a mi nyelvünkben kirívóbb az idegen szó, s ez okból nekünk többet kell gondolni a nyelv tisztaságával…”
De minden tudományon és okoskodáson túl: a nyelv érzelmi kötődést, közösségi élményt jelent, a közösséghez tartozás maga. A közösség meg – ha élő és igazi – maga a biztonság. A nyelv olyan közös örökségünk, melyet ha pusztítunk, benne gyermekeink jövendő örökségét pusztítjuk el. Megfosztjuk őket egy egyedi, nagyszerű, csak általunk birtokolt kincstől.
Nyelvünkről tudományos körökben már nagyon sok mindent megállapítottak, leírtak. Nem is nyitnék vitát róla, állja-e a próbát az Akadémián máig képviselt állítás, mondjuk, a nyelvrokonság vonatkozásában, vagy az idegenből vett néhány szavunkkal kapcsolatos álláspont, például a karácsony szó eredetét illetően. Egy biztos: a magyar nyelv egyedülálló és különleges mind szerkezetében, mind hangzásában.
Az önálló jelentéssel bíró szókészleti elemek száma elérheti az 1 milliót, és ez nagyon nagy szám. Ebből ered az is, amit George Bernard Shaw (1856–1950) mondott a magyarról: „A mi nyelvünk (ti. az angol) gazdag, nagy és praktikus, de viszonylag fiatal… Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”
Számomra, és úgy gondolom, minden nem nyelvész számára is, az anyanyelv elsősorban érzelmi kérdés. Ezért is fáj, ha néhány, amolyan „bézik-hungariant” beszélő, magát értelmiséginek, esetleg újságírónak valló személy az én anyanyelvemet pocskondiázza; egyben azt a nyelvet, mely számára a megélhetést jelenti.
Az anyanyelv olyan bástya, melynek alapjait őseink rakták és nekünk úgy kellene megőrizni a jövő számára, hogy gyermekeink annak legmagasabb fokáról a jövőbe vezető távlatokat lássanak.
