Újvidéken két Bulgakovot is játszanak, és mindkettőnek ebben az évadban volt a bemutatója. A Mester és Margaritát az Újvidéki Színházban, a napokban bemutatott Zoja lakása címűt pedig a Szerb Nemzeti Színházban játsszák. A Dejan Mijač által rendezett Zoja lakása ugyanakkor egy háromszoros évforduló köré csavarodik. A rendező ugyanis ebben a házban eleddig negyven előadást állított színpadra, ötven év telt el a Szerb Nemzeti Színházban megrendezett első előadása óta, és mindkét jubileum abban az évben van, amikor ezen patinás intézmény fennállásának százötvenedik évfordulóját ünnepli.
A darab 1926-ban íródott, olyan időben, mely sokban hasonlít a miénkhez. Átmeneti időszakról beszélünk, ahol a cári Oroszország lecsengett nemesei egy új – a bulgakovi dramaturgiában különleges hellyel megilletett – rétegnek adják át helyüket. Korunk értékmódosulásai során is úgy jutottak pozícióhoz, pénzhez, vagyonhoz vagy bármiféle hatalomhoz a tegnapi senkik, ahogyan az a bulgakovi világban is a felszínre úszik. Mijač ezt az átmenetet, ezt az erkölcsi csuszamlást ragadta meg a darab aktualizálása során – több-kevesebb sikerrel.
A szövegben egy moszkvai varrodává, illetve divatszalonnak álcázott bordélyháznak otthont adó lakásról van szó, melyben mélabúval és találékonysággal vegyülnek az ellenforradalmi erők. Zoja a saját nagypolgári lakásában él, azt akarja mindenáron megtartani, amit ez a lakás jelképez: a boldog gyermekkort, a cári világ fényét és árnyait, melyet az ablakból látott, amikor kislányként kitekintett az ablakok üvegtáblái mögül; a padlódeszkák kopogását, melyek első lépteit őrzik, a szülei forradalommal tovatűnő alakjait… Aboljanyinov, Zoja jelenlegi férje, a néhai gróf, aki ménesét, felgyújtott házait, elrekvirált szántóit és rétjeit siratja. Kokainfüggő. Magába omló múltját csakis a jelentől elrugaszkodó álomvilággal tudja ideiglenesen megtámasztani. Ametyisztov ugyanakkor a legenigmatikusabb arcéle a darabnak. Zoja rokona, talán tud franciául, talán nem, talán hazudik, talán nem, talán Ametyisztov, talán nem. Őrült is, gyáva is, öncélú is, ötletes is. Egyik percben bőröndjét vonszoló koldus, a másikban konyakot kortyoló szmokingos kerítő. Honnan jön, nem tudjuk, hova tart, ő sem tudja... Bulgakov bestiáriumának szereplői úgy jelennek meg a színen, mintha az utcáról érkeztek volna. Mijač nem egyértelműsíti a jelmezek korát. A szereplőkön egyre-másra váltakozik az 1920-as évek és korunk divatja, sikeresen egybemosva a cselekmény és az ideológia mentén a mindkettőt.
A zene és a díszlet külön figyelmet érdemel. A darabban elhangzó zenét ugyanis a színpadon veszteglő zenekar szolgáltatja. A bordélyházban szervezett estélyeken ugyanis a gróf zongorajátékának vezényletével a modellek tánczenére vonulnak fel. A zenészeket közrefogó falak ugyanakkor befejezetlenek, pontosabban folytonos (át)alakulásban vannak. A nézőtér három részre oszlik, úgy, hogy kétoldalt is helyet lehet foglalni, ami rendben is volna, ha a darab menete ezt indokolná, az oldalsó széksorok ugyanis szinte soha nem kerülnek a játék figyelmének gyújtópontjába. A színészek mindazonáltal remekül teljesítettek – rég láthattunk egy ilyen jól előadott darabot, a szöveggel és a díszlettel sincs semmi gond, de valami hiányzott, valami elveszett abban a felépítményben, amit ez a tragikus farce fenntartani igyekezett. Ezt a valamit pedig a végén lezajlott gyilkosságnak az előadás többi részével való kiegyenlítődésben érhetjük tetten. A farce egyik alappillére ugyanis az, hogy nincs jellemfejlődés, és Bulgakov is szerintem pontosan ezért választotta ezt a műfajt. Az ember lényegében nem változik, csak a körülmények, és az azokhoz való viszonyulási mód. A gyilkosságot így nem puszta anyagiakat megcélzó leölésként kellett volna játszani, hanem az adott életbeli szerep kényszereként, a szereplők további tetteit előhívó mozzanatként. Mijač ezzel ellentétben egy kis kínai kokainkupec pénzsóvár megoldásává fokozza le, megvonván a jelenettől azt, ami egyébként viszonyítási pontként emelkedne ki. Huss halálával összeomlik minden, a grófot és Zoját elviszi a rendőrség; Kerubim, a kínai, erőszakával végre színt vall a közönség előtt; Ametyisztov pedig elszökik, eltűnik, ahogy az elején feltűnt. A tragikum fókuszát nem Huss halála, hanem annak öszefüggései adják, és ezt a fókuszt vétette el Mijač.
Az előadás során alkalom adódott arra is, hogy a színészek valódi szakemberekként lépjenek elő, hogy megcsillogtassák mesterségük lényegét, és erre sor is került. Zoja szerepében Jasna Đuričić, Ametyisztovéban Boris Isaković, Aboljanyinovéban pedig Nenad Pećinar olyan alakításokat nyújtottak, melyek által a három szerep megérinti a közönséget, átbillenvén Bulgakov realisztikus és realitáson túli világának határán. Zoja a játék mindkét oldalán jelen van, aktív szereplőként, valamint visszaemlékező narrátorként egyaránt. Mikrofonnal a kezében kezdi a darabot, majd magába roskadva, valahol a történelem elhasznált kacatjai között zárja. Szerepét ez a sajátos ki- és belépés határozza meg, álomszerűvé téve azt, ami valamikor rég valóság volt, s talán valóság lehetne még most is, ha a történelem másként alakul. A közönség, mindent egybevéve egy jó előadást láthat, egy jó Bulgakovot, egy jó Zoját, mely alatt tranzíciós értékeink módosulását érintő kérdéseket tehet fel magának úgy, hogy megválaszolatlanul maradhatnak a következő Bulgakovig.
