Szép az, ami kétségbe ejt, így szüli sorjában gaz képeit az illúzió, s adja gyámság alá gyermekét, nem kívánja viszontlátni.
Groot Zundert. Az ég mérgezte meg a tengert, tette a levedlett kétéltű bőréhez hasonlóvá, sűrű köddel ostromolta a várost, s percenként esőt bocsájtott rá. S némikor, a szemerkélő égivíz megállta után, a mocsok áztatta ablakon egy-egy silányabb napsugár csillant meg. Nedves és dohos falak zárták maguk közé, repedésekkel teli bomladozó tetőt adva feje fölé. Egy ósdi, rongyos pokrócba csavarva Vincent a sarokban gubbasztott. A szemben levő napforgóhalmot pásztázta, s egy, szinte bűvölt disszonáns dallam késztette talpra állni s a már oly régen elhanyagolt művészeszközeit a kezébe venni. Finom mozdulatokkal, ám makacsul szorítva őket, óvatos vonalakat húzott rajtuk, és mohón szívta be a rászáradt festék illatát. Hát munkához látott.
Végtelenség, magasság, afféle csellengő lelkek játszóháza csábította átlépni küszöbét, ő pedig az explicit helyett, nagy méltósággal fogadta a meghívást. Misztikum, egy mű elején lejátszódó katarzis kerítette be, bódulat és merev zsibbadtság. Egy bohém cirkusz világában találta magát, királyi vadak, exellenciás állatok, ugrani kész tigris, tűzkarikát nyaldosó kék és zöld lángok közt. S mintha a szám elhagyhatatlan kellékét szorongatná kezei közt, valami efféle érzés melengette hideg testét, s nyugtalanságot most nem tűrő elméjét. Sűrű tört ecsetvonásokat tett, ezzel szánta kiemelni az élénk, háttérbe szoruló virágokat. Nem hagyhatta üresen tátogni a vásznat. Újabb lebegés. Ha az ember maradandót szeretne alkotni, szükséges, hogy elrugaszkodjon a jelentől. S az ismételt ingás közben narancs, okker és citromsárga színek követelték a maguk tökéletes mását. „Még nem őrült meg.” A világ egy töredék részének megörökítésén igyekezett. Kalapja karimáján gyertyákat egyensúlyozott, hisz már jó ideje nyakon csípte a holdfényt. Hipnózis, álomkór, magába zuhanás csábította maga után, elhaladva a lehet, az organikus vagy éppen szétszórt színek dimenziójában. Vigasznak bizonyosult a letargia. Egykor azt állította, „a vigasztaló dolgok lényegege az, hogy elháríthatatlan szomorúsága ellenére világosan látják a modern életet”. Azután újra kizökkent az irracionális érzékjátékból, de nem a várt magány sújtotta szobát találta. A napraforgókat ott észlelte magával szemben. Tett még pár ferde, szétoszló ecsetvonást, hogy a szervezettség a szemlélőbe ne túlzott merevséggel ötvöződjön. Szép az, ami kétségbe ejt, és talán jó, ami nem, de a szép és jó mégsem egy ellenséges világ, éppenséggel nem zárja ki az egyik a másikat, így egyben utat nyit a végtelen felé. Mondhatjuk azt, hogy Vincent megérezte a végtelent. Így születtek fikciót nyújtó létté a vásznon szereplő napraforgók, de ismételten ejt kétségbe az, vajon megfestődött-e a jelen a lapon, ami valójában a múltban játszódott.
Holdvilág? Messze nem járt hold világ a városra nehezedő ködoszlop uralma óta. Talán így intett egy ironikus hálát az őt eltakaró homályosságnak. Az idő talán a másnapba lépett át. A művész elfáradt. Lanyha búcsút intve mondott adieu-t a napnak, a padlóra kuporodott, és szemeit lehunyta. Elfáradva egy más jellegű álomra talált Van Gogh.
(Gruik Bálint és Okánovity Alexandra kisprózája a becsei KMV-n kiérdemelte a Kilátó különdíját.)
