Sosem szerettem sokáig hallgatni a házibulikon a harmadik pohár tájékán elkezdődő „jaj, de szar itt nekünk” című beszélgetéseket. Egy-két többértelmű gondolatot esetleg hozzáfűztem, aztán fontos dolgom akadt, pisilnem kellett, vagy éppen zenét cseréltem.
Félreértés ne essek, én szeretek beszélgetni, véleményt cserélni, vitatkozni. De vannak olyan helyzetek, olyan emberek, akikkel úgy érzem, nincs értelme. Ha ő mondja a sajátját, meg persze én is az enyémet, és nem halljuk meg a másik gondolatait, átalakul egy „ki a hangosabb?”-versenybe az eszmecserének indult kommunikáció, és rekedtre üvöltöm magam, de akkor sem érti meg a szerencsétlen, amit mondani akarok, pedig tudom, hogy nekem van igazam, és felmegy a vérnyomásom, és sötét foltokat kezdek látni… Na, az árt az egészségnek. Akkor már inkább a lemezcsere.
Jó, igen, szar itt nekünk. Ebben egyetértek mindenkivel. Nehéz ma fiatalnak lenni. Főleg Szerbiában. Hogy máshol tejjel és mézzel folyna hőn áhított Kánaánunk, azt kétlem. Pénzfáról még nem hallottam. De ha van, vagy drága, vagy illegális a róla való szüretelés. Így jártunk…
Ha a közvetlen környezetemben nézek szét, és most beszéljünk konkrétan a középiskola után továbbtanulókról, akkor az a trendi, hogy jó pár, mondjuk, 6-7 év alatt befejezed az egyetemet. Nem biztos, hogy azt, amelyiket igazándiból szeretted volna, mert:
a) Nem vettek fel a hőn áhítottra, máshova meg bekerültél, ám legyen!, nem engedjük meg magunknak azt a luxust, hogy egy évig, a következő felvételiig ne csináljunk semmit, esetleg dolgoznunk kelljen! A szülők amúgy sem értik, mit akarsz te egyetemen, elég a szakközép, végül is te sem érted igazán, de azt mondják, ezek a legszebb évek, úgyhogy mindegy, mire jársz, csak legyen indexed!
b) Mivel magyar vagy, annyira siralmasan gyatra a szerbtudásod, hogy meg sem mertél próbálkozni valami komolyabb szakkal. Ha be is kerülsz, egy-két év tuti elmegy arra, hogy megtanuld az államnyelvet, hát ki akar annyi időt elvesztegetni? Meg az a sok kellemetlenség, lemagyarozás, kiröhögés… Gyáva vagy a bevállaláshoz. Kell a fenének a jog vagy a filozófia! Úgyis mindig szeretted a magyart, jó lesz ott neked!
c) Bekerültél a megálmodott egyetemre. A nyelvi nehézségeket most tegyük félre. Mondjuk, hogy nincsenek is. A kezdetek kezdetén lelkesen jársz minden órára, jegyzetelsz, hazamész és átnézed az aznap tanultakat… Aztán lanyhul az érdeklődés. Rájöttél, hogy a tanárok sem igazán mindentudóak? Vagy hogy túl sokat tudnak, és nem győzöd befogadni az információhalmokat? Vagy hogy igazándiból nem is erre számítottál, azt nem tudod, mire, de erre nem…! Haza akarok menni, Anyuuuuu!
d) Megismerkedsz a csoporttársakkal, becsajozol/bepasizol, rájössz, hogy mennyi jó arc van a nagyvárosban, élvezed, hogy nem a falusi levegőt szívod, hogy minden este máshova mehetsz, mert van hova menni, hogy társaságot is fehérneműként cserélhetsz, kinyílt a világ, végtelen a látóhatár, gondolatban naponta többször megváltjátok a világot, gyakorlatban naponta többször rúgsz be, kicsit lelkiismeret-furdalásod van, hogy már két hete nem voltál előadáson, de a többiek is így csinálják, biztos ez az a bizonyos egyetemista-életforma, amiről beszéltek. És nem is olyan rossz!
Naná, hogy nem rossz ez az életforma, csak aztán hazamenni, a szülők szemébe nézni, látni a nélkülözést azért, hogy a bitang kölkük egyetemistásat játszhasson a nagyvárosban… A jegyeidet sohasem mutatod meg, mert épp elfelejtetted hazahozni az indexed. Ha meg véletlenül éppen kieseik a táskádból, és csak néhány hatos van beírva, elmagyarázod, hogy ők nem értenek ehhez, és hogy milyen nehéz neked, és mások is így haladnak, sőt sokkal rosszabbul, te egy ritka jó diák vagy, büszkék lehetnek rád! Aztán magányra vágyva elvonulsz a szobádba, beleborulsz a párnádba, bőgsz egy jót, megfogadod, hogy hétfőtől minden másképp lesz, és ott folytatod, ahol abbahagytad…
Az egyetemistalét gyönyöreinek és poklainak taglalgatása helyett játsszunk el a gondolattal, hogy lediplomáztál. Hála a jó égnek, az okosan elkészített puskáknak és a lefizethető tanároknak…! Jöttek a felpakolt kocsival a családék, hozták a pogácsát meg a pálinkát, megköszönték a tanároknak, hogy ilyen sok mindenre megtanítottak, úgy megöleltek, hogy beleroppant a csontod, nagyon büszkék rád, és boldogok, te meg a tükör előtt már hetekkel ezelőtt begyakorolt idétlen vigyorral állsz, és már nem is érted, mi történik körülötted, minek ez a nagy felhajtás, amikor már nyolcszor összevesztetek azon, hogy értsék már meg végre, a te szakmád nem hiányszakma, olyan nálunk nem is nagyon létezik, és nem akarsz hazamenni, inkább éhen döglesz itt, de ott már nem tudnál élni, ők meg nyomják a sajátjukat, lehet, hogy még mindig hisznek abban, hogy becsületesen, szorgoskodva majdcsak találsz itt is munkát, lesz nyaralás, ház, kocsi, család… De te tudod, hogy nem fogsz belépni egy pártba sem, nem is tudod, hogy kell azt, meg melyikbe, meg ha csak azért kellesz egy munkahelyre, mert párttag vagy mi vagy, akkor inkább tényleg az éhenhalás! Vagy alapítani kéne egy hippi kommunát valahol a hegyekben, és… És állsz tovább, a bágyadt vigyoroddal, ami lefolyt, eltorzult, elsavanyodott. És nem tudod, mi lesz veled. És szépen, lassan, de biztosan beleesel a kétségbe…
A diploma otthon van, a vitrinbe állította Anyuka, nagymama is elhullajtotta az örömkönnyeket, mindenki büszke a diplomás csemetére, csak mikor valaki megkérdi, hogy mit csinál, sikerült-e elhelyezkednie, akkor komorulnak el egy picit az arcok, aztán megbocsátó mosoly:
– Tudod, milyen ez a mai világ, nehéz munkát találni, ugye… De mi reméljük a legjobbakat! Majdcsak sikerül neki, lassan…
Te meg lassan beletespedsz a semmittevésbe, elkap a depresszió, rájössz, hogy hiába tanultál (vagy nem tanultál) éveken keresztül, az a fucking papír még seggtörlésre sem jó, apróhirdetéseket bújsz, érzed, hogy pincér vagy trafikos lesz belőled, hol van már a katona meg a vadakat terelő juhász… Harminc közelébe érve még mindig 4-5 lakótársad van, heti 2-3 berúgással, a világmegváltó gondolatok elszürkülnek, már nem vágysz Afrikába, elég lenne valami szomszédos ország is, tudod, hogy ott jobb lenne, biztos vagy benne, ennél már csak jobb lehet!, de mindig van kifogásod, hogy most éppen miért nem, nincs pénz jegyre, nincs bátorság a zsebben, túl sok a bizonytalanság meg a kérdés, pedig már elolvastad Coelho, Osho, Müller és Csernus összes kölcsönkérhető művét, nálad még a Secret sem működik, biztos meg vagy te átkozva!, mondod, s bámulod az eget, hátha arra repül egy sült galamb…
…és egyszer, egy bulin összefutsz velem. Lehet, hogy a harmadik poháron túl. Szintén diplomás, hivatalosan munkanélküli, egy rakás alkalmi munkával. Nekem sincs cifra palotám zöld ablakkal. Két és fél lakótárs után súrolom a WC-t hetente többször. Gondoltam én is Hollywoodra, de már nem vágyódom el innen. Mert hiszek abban, hogy „úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna”, hogy ha keresel, találsz, kovácsolgassad szépen a saját szerencsédet, úgy a sorsnak is megkönnyíted a dolgát, s hogy a munka nemesít, és mindig van eredménye, olyan nincs, hogy ne legyen!
Kell beszélgetni. De az még édeskevés. Meg kell fogni a lehetőségek végét. Ha meg nincsenek, akkor teremteni kell magunknak. Az elvágyódás nem elég. El is kell menni. De, már elnézést a naiv kérdésért: ha itt nem tudod magad feltalálni, máshol vajon tudni fogod?! Talán egyedül, talán nyelvtudás nélkül… Ha itt szégyellsz trafikban dolgozni, külföldön a levegőtől vagy mitől lesz édesebb lesz a WC-pucolás?! Nem értem, nem értem…
Tudod, mit? Ha legközelebb összetalálkozunk egy mámoros éjszakán, nem megyek zenét cserélni. Te elmondod, miért nem, én meg, hogy miért igen. Az egyikünk hátha meggyőzi a másikat.
