Ma úgy alakultak a dolgok, hogy valakik, valamiért megfosztottak a mangóturmix örömeitől. Napok óta azon törtem a fejem, vajon mit jelenthet az, hogy egy nő két kutyát sétáltat egyszerre. Legutóbb a sarkon láttam őket, egyik kutya sem akart eleget tenni a nő akaratának. Hiába igyekezett jobb belátásra téríteni őket, ment volna mindkettő a maga feje után, amerre viszont a nő nem akart elindulni semmiképpen. Igaz, egyszerre két irányba nem is mehetett volna.
Három akarat, három erő próbált érvényre jutni egyidejűleg, és ez a három elszántság két pórázra volt felfűzve.
Előbb vagy utóbb valamelyik kettőnek engednie kell, gondoltam, különben vér fog folyni hamarosan.
Mások is voltak az utcán, de nem néztek arra, lehet, hogy nem volt közük hozzá, nekem viszont feltűnt ez a nő a két kutyával, talán csak azért, mert többször voltam hasonló jelenet szemtanúja az elmúlt napokban. Mintha valamiért megnőtt volna a két kutyát sétáltató nők száma mostanában. És hiába voltak különböző nők és különféle kutyák minden esetben, egyszerűen nem gondolhattam másra, mint hogy valami üzenete mégiscsak van ennek. Valamit közölni akarnak ezek a kutyák és ezek a nők, csak az nem volt világos még, hogy mi lehet az. Mit jelenthet vajon, hogy két kutya, egy nő, és három különböző irány.
Ez járt a fejemben, amikor a pincérnő szenvtelenül – sőt, nekem úgy tűnt, kis kárörömmel – kijelentette, hogy a mangóturmixot nem tudja felszolgálni hűtetlenül.
Kiléptem a bárból a borult délutánba, és felnéztem a házak fölé, a felhők olyanok voltak, mint a szárított gyógynövények.
Temetőben fogok meghalni, jutott eszembe újra a reggeli felismerés. A gyógyszerek miatt, vagy talán éppen azok miatt a tapasztalatok miatt, amelyekre ezeket a gyógyszereket szedtem, de az is lehetséges, hogy csak a múló idő okozza, mindenesetre tény az, hogy egyre gyakrabban felejtek el dolgokat. Máskor meg olyan mondatok jutnak az eszembe, amelyekről nem tudom, milyen szöveghez tartoznak. Húzni kezdem az időt, alibiket koholok magamnak, és kifogásokat keresek, csak ne kelljen leülni a füzetem elé. Vagy ki tudja, talán a téma dolgozik ellenem.
Pedig ha sikerülne megfogalmazni valahogy, akkor esetleg az összes további próbálkozást megspórolhatnám, gondoltam.
Ez utóbbi, amennyire lelkesítőnek tűnt, legalább annyira el is szontyolított.
Kinéztem az ablakon, néztem a Dunát, és szerettem volna megfeledkezni az elmaradt mangóturmixól. A parton a nyírfák legalább ötven-, az is lehet, hogy majdnem százévesek, jóval előttünk itt voltak tehát. Látták, ahogy a magyarok és a szerbek a felváltva a folyóba lövik egymást. Nem sok kétség fér hozzá, hogy itt lesznek azután is, amikor már bennünket eltöröltek. Közben főtt a tészta a fazékban, és szalonnát vagdostam apró kockákra, hogy majd megpirítsam a barna szemöldökű grófnőnek. Eszembe jutott a duinói kastély ebédlője, a díszes terem, ahol magasan körben a falakon leölt állatok képei sorakoznak, festmények, elsősorban vadakról, ha jól emlékszem. Mintha egy vadászat képei lettek volna, de vadászok nélkül, csak a halott állatokra fókuszálva. Fácánok, nyulak, őzek, és kiemelt helyen, az asztalfő felett, egy leterített vadkan feküdt, még mindig párálló sebekkel.
Rilkére gondoltam, aki száz évvel ezelőtt több hónapon keresztül étkezett ebben a teremben, egyedül vagy a gróffal és vendégeivel.
A kastély szakácsainak feltehetően nem kevés leleményességre volt szüksége ahhoz, hogy a vegetáriánus költő szokásainak is megfeleljen az étel.
