„Huhh, az első napom. Egész szép lakás ez. Bár ennél azér’ többet ígértek. Nem baj, legalább csöndes hely. Kéne azért szellőztetni. Most keljek fel? Csak ezért? Végül is… Muszáj lesz. Nézzük csak, hogy kell ezt kinyitni? Ahaaa, így ni! Nem! Nem, ez nagyon nem volt jó ötlet! Hogy kell visszacsukni?? Nem akar beakadni az a... az. De majd most. Mire nem jó egy erős kéz?”
Így kezdődött Sanyi első reggele a saját lakásában. Avagy Sándor, az apja szerint. Az anyja szerint pedig Sunyika. De hát... Ez minden családban így van. Szóval ő (a továbbiakban nevezzük csak Sanyinak) új munkát kapott. Emellé pedig egy kis lakást, amit megkövetelt távoli munkahelye. Csak erre várt! Elhagyni azt a kis poros koszfészket, ahol élt. Merthogy most még így fogta fel. Új élet egy nagyvárosban, saját lakásban, messze mindentől, amihez eddig kötődött. Ezek majd új lehetőségeket hoznak számára. Befut a pályáján, keres valamennyit, talál magának való feleséget. Mindent, ami az élethez kell. (Bár az utóbbiban még nem volt biztos, hogy kelleni fog. A feleség. Nem sok jót hallott még az ilyen dolgokról.)
Szóval, térjünk vissza a jelenhez. Kint büdös van. Nagyon büdös. Köszönhetően a szomszédos vegyszergyárnak, aminek valami ilyesféle szlogenje van: „Éljünk természetesen!” Úgy hát. Itt. Itt, ahol ez a gyár három kilométeres körzetben mindent megöl. Vagy csak simán elüldöz. De legalább rájött, hogy miért ilyen csendes hely. Nem lakik itt senki, legfeljebb néhány kártyázó öregember, tévéző öregasszony, pár minimálbéres. Tényleg csak pár... Pedig mennyi van belőlük.
Tizenegy órakor kezdődik a meló, addig még három teljes órája van. Merthogy még csak nyolc körül jár. Megindul hát nagy frissen. Mindegy hova, csak menjen. El ettől a helytől, minél messzebb. Bár vonzza is. Furcsa egy érzés. Elég mocskos egy hely, semmi nem tetszik neki benne… De mégis. Mégis van benne valami vonzó. Az, hogy az övé! De már ül is a villamoson. A kis sárga döcög csak. Mégis jó benne ülni. Nézni a sok rohanó embert, akik nem állnak meg sehol egy pillanatra sem, nincs mosoly az arcukon, és teljesen érzésmentesen ülnek, állnak. Ennek hatására úgy dönt, keres egy másik közeget. Le is száll, hogy szétnézzen az utcán. Azon az utcán, amin kétszer háromsávos autóút vezet, mindenfelé hirdetések vannak kiragasztva, kivetítve. Fura, de itt sem érez semmit. Semmi olyat, ami kötné bármihez is a jelen helyzetben. De aztán! Na, nézd csak!
Az bizony egy burekozó! Nem is akármilyen. Nagy! Biztos jó hely lehet.
– Szép napot kívánok! – mondja.
– Helló! – köszön vissza a „burekos” lazán, rá se néz a vendégre.
– Kérnék szépen egy… Mondhatom? – kérdez rá, mert látja, hogy a drága pultosasszony nem igazán figyel rá.
– Tessék csak, mondja! – kapja le az eladó, a nagy sürgés-forgás közepette.
– Egy negyedet kérnék…
– Milyet? Van… almás, csokis, szedres, erdei gyümölcsös, paprikás, kefíres, pudingos, halas, sonkás, pizzás, sajtos, tésztás, uborkás, paradicsomos és fokhagymás is! Kérésre akár keverve is elkészítjük, csak Önnek!
– De én…
– Kaphat hozzá kecsapot, majonézt, tartárt, csípőst, mustárt…
– Én egy negyed túrós burekot kérek!
– Nincs.
– Hogyhogy nincs? Elfogyott?
– Na ne vicceljen már. Túrós burek? Ugyan-ugyan. Sosem árultunk olyat. Ki hallott már ilyenről?
– Ööö, rendben. Akkor viszlát!
Na, most nagyot csalódott. Megindult benne egy érzés. Nem is tudta minek nevezni. Aztán eszébe jutott. Honvágy. Most kezdett hiányozni neki a család, a kis poros falu, az ugató kutyák. Így, ezzel az érzéssel ment tovább, be a munkahelyére. Már mindenki bent volt. Furcsa. A főnöke jött elé.
– Késett!
– De hát… Csak hat percet! – mentegetőzött… Pedig ő is tudta, hogy első nap elkésni… nem túl előnyös.
– Hol volt?
– Burekért mentem. Ide a sarokra. Túrósért – magyarázta.
– Értem. Menjen az irodájába, a heti feladatai már ott várják. De még egy kérdés... Mi az a burek?
