A kisfiú hallotta, ahogy csukódik a bejárati ajtó, majd a távolodó léptek kopogását a folyosó márványkövén. Autózúgás, és már tudta, hogy egyedül maradt. Az ajtóhoz ment, bekallantyúzta, majd eltűnt a gardrób függönye mögött. Pár perc múlva előbukkant, és egy régi szalaggal átkötött, csomagolópapírba burkolt cipősdobozt szorongatott. A nyitott ablakon beszűrődött a fény, és ahogy a doboztető felemelkedett, úgy bukkant elő a cipősdoboz mélyéről a titok.
„Meg ne próbáld!
mondja apa,
és nagyon szigorúan néz rám.
És egész testem reszket,
és már úgy érzem, gyáva vagyok,
ha meg nem próbálom.” (Ingrid Sjöstrand: Meg ne próbáld!)
Huncutságot és csínyt minden gyerek elkövet, mert működik bennük az azonnali vágyteljesítés. Miért nem ehetek a húsvéti süteményből nagyböjtben? Miért nem pakolhatom ki anya varródobozát, apa szerszámosládáját? Miért nem játszhatok még egy kicsit este kilenc után?
És megteszi. A tilalom ellenére, összeszorult torokkal, de megteszi.
Így „lesz” belőle rossz, megbízhatatlan és ebadta kölyke, de valljuk be, ezen többnyire csak zsörtölődünk.
Intelligens felnőtt emberek vagyunk, intelligens módon szeretjük megoldani a gyerekünkkel kapcsolatos konfliktusainkat. Általában sikerül végtelen nyugalommal ezredszerre is megmagyarázni, hogy az iskolából hazaérve első a kézmosás, második a lecke. Mégis, ha nem vagyunk résen, minden egyes alkalommal belekezd a légózásba, az oly fontos papírrepülő-hajtogatásba vagy a rendkívül alapos, köröm alá és csuklóra is kiterjedő, langyos vizes kézmosásba. Csak tankönyvet kinyitni ne kelljen!
Jókedvünkben kedvesen szólongatjuk: „Huncutka, hányszor mondjam még, gyere csak ide gyorsan…”, de kimerülten, fáradtan, idegesen, feszültséggel telve válogatott fenyegetőzéseket vetünk be: „Azonnal idejössz, mert különben nem tudom, mi lesz…” A kicsinek ijesztőek lehetünk eltorzult arcunkkal, agresszív gesztikulálásunkkal, fülsértő hanglejtésünkkel. A válogatott borzalmak, amik reá várnak, rémisztő képet festenek a jövőjéről. Csalódik a világban, a világ jóságában. Legalább önmagamban ne csalódjak, gondolhatja, és egy nagy lélegzetvétellel az oroszlán elé veti magát. Ez a bátorság.
A gyerekeken sokszor tapasztalunk azonban rendellenes magatartási tüneteket is, amelyek nem a huncutság kategóriába esnek. Sokan rossznak és neveletlennek minősítik őket, és pedagógiai eszközöket keresnek „megjavításukra”, holott sok esetben a pedagógia itt nem elég. A magatartászavarok gyógyítása ugyanis a gyermekpszichiátria hatáskörébe tartozik. Jellemzői az emberek és állatok iránti agresszió, fenyegetőzés, terrorizálása és megfélemlítése a nála gyengébbeknek, verekedés, kegyetlenkedés, hazudozás, csavargás, esetleg rablás, rongálás, gyújtogatás.
A magatartászavarok megjelenhetnek kizárólag családi körben is (játékok rongálása, törés-zúzás). Vannak gyerekek, akik a kortárscsoportjukba nem tudnak beilleszkedni, kötekedőek, durvák, de felnőttekkel lehet elfogadható kapcsolatuk. Vannak, akik a kortárscsoportba be tudnak illeszkedni, ők bandázhatnak, csoportosan garázdálkodhatnak, esetleg iskolakerülők. Viselkedhetnek kihívóan, indulatosan, kerülik az együttműködést, dührohamaik lehetnek.
A magatartászavaros gyerek kezelése nagyon fontos. Azonnali beavatkozás szükséges, különben súlyosbodhat a helyzet. A kezelés során meg kell adni a kötődés lehetőségét és a valahova való tartozás élményét. Kiemelkedő jelentőséggel bír a családgondozás, a gyerek kiemelése az ártalmas környezetből. A szociális tréning is járhat eredménnyel. Néha gyógyszeres kezelésre is szükség lehet. Diagnosztizálásuk és kezelésük szakember feladata.
A szomszédunkban lakik a Béci, aki még nincs tizenkét éves. Már kétszer ismételt osztályt. A környékbeli gyerekek félnek tőle. A nagyobbak is. Átmennek az utca túlsó oldalára, ha közeledni látják izmos, de már hajlott hátát, bozontos loboncát. Nem véletlenül. A Béci beléjük rúg, lelöki őket a bicajról, a pénzüket követeli. A Béci egy miniatűr útonálló, akivel a felnőttek se szívesen találkoznak.
Néha eltöprengek: milyen lehet a szomszéd Bécinek lenni? Rá még az apukája se szól rá szigorúan. Mert nincs neki. Így hát ő nem is bátor, hanem egyenesen vakmerő, hiszen bármit tehet, nincs vesztenivalója. Szomorú beismernünk, hogy vannak sorsok, amelyek jobbá tétele meghaladja a kompetenciánkat. Csak egy-két jó szó, ennyit tehetünk.
