Minden tett következményekkel jár. Mindenért fizetni kell. Mindenért vezekelni kell. Mindenért szenvedni kell. Nemcsak a rosszért, és nemcsak a jóért. De ki dönti el egyáltalán, hogy mi jó, és mi rossz? Hol a határvonal? Harcol egyáltalán egymással jó és rossz? És ha igen, győzhet bármelyik is? Bulgakov művét olvasva és az Újvidéki Színház előadását nézve rá kell jönnünk: semmiben sem lehetünk biztosak, semmi sem az, aminek látszik.
Van a huszadik század legjelentősebb műveinek egyike; egy olyan könyv, amely megváltoztathatja olvasója világnézetét. Van egy orosz író, aki először tűzre vetette művét; azt a művet, amelyben leírta: a kéziratok nem égnek el. És van az utókor, amely vagy értékeli a nagy gondolatokat és a monumentális műveket, vagy magasról tesz az egészre, és csak élvezni akarja az előadást, amelyre elment. És persze van László Sándor, aki majdnem tíz éve igazgatja az Újvidéki Színházat. Eddigi rendezéseit nézve érezhető volt, hogy most egy modern világklasszist visz majd színre. Ez pedig nem lehet akármi: egy jó téma kell. A Mester és Margarita azonban a jó témán felül jelentős kihívást is jelent, hiszen sokrétűsége miatt nem játszható le az egész mű. Ki kellett tehát találni egy vezérfonalat, egy motívumot, amely mentén be lehet mutatni a harmincas évek Moszkváját, Jézus és Pilátus történetét, valamint egy nagy szerelmet. És persze mindazt, ami ezeket valamilyen vékony, nem e világi szállal összeköti: két író találkozását.
Bulgakov művében a magát Wolandnak nevező bábmester mindent megtesz, hogy az ateista oroszoknak bizonyítsa Isten (és ezzel együtt az ördög) létezését. Jelenléte pedig – mivel úgy tűnik, ő maga a főgonosz – mindent összezavar. Habár a történet már amúgy sem egyszerű.
A tehetségtelen írók és filozófusok gyülekezetévé vált Moszkvában azt, aki szabadon gondolkodik, elmeintézetbe zárják, sőt van, aki önként vonul be. Így jár az, akit nem sodor magával a hivatalosan elfogadott trend. Nagyon úgy tűnik, hogy esély sincs happy endre, a szerelem nem győz le mindent.
A legalább három szálon futó cselekmény befogadását László Sándor szerepkettőzéses interpretációja nehezíti is, könnyíti is. A háromórás előadásban csak Woland (Balázs Áron) és Margarita (Szilágyi Ágota)figurája nem változik. A nagyvilági, hatalmat parancsoló úriember mellett Margarita határozott és bátor nő, aki még a gonosszal való flörttől sem zárkózik el célja elérése érdekében. Mivel a címszereplők helyett a valódi főszereplő Hontalan Iván (Kőrösi István), és a Mester könyvében leírtakat ő fantáziálja a színpadra, egyértelmű, hogy neki kell megjelenítenie Lévi Mátét is. Ha-Nocri, Jézus (Pálfi Ervin) pedig a Mester figurájával válik eggyé, hiszen az ő hatására mond búcsút a dilettáns Hontalan a költészetnek, ahogy Lévi Máté kétszer is megváltoztatja az életét Jézus miatt. Kőrösi rendkívüli érzékenységgel alakítja a határozatlan Hontalant, aki kezdetben Berlioz és az ateizmus, később pedig a Mester befolyása alá kerül, hogy végül képes legyen saját lábára állni és önállósulni. Pálfi Ervin ebben megfelelő társa, kiforrott technikával játssza az önmagát alábecsülő, ámde határozott értékrenddel bíró művészt. Érdekes a párhuzam Magyar Attila elmeorvosa és az álmatlanságtól lassan megőrülő Pilátusa között is. Mindkét karakter azt hiszi kezdetben, hogy mindenre van válasza. Woland, illetve Jézus megjelenése viszont elbizonytalanítja ezt a határozottságot. És ahogy a Holdat néző Pilátus sem lehet addig szabad, amíg a Mester be nem fejezi művét, úgy az elmeorvost sem szabadíthatja meg más, csak a hit: a (nem is olyan gonosz) Wolandba vetett hit.
A kelet-európai káosz figuráinak Oroszország, a kommunizmus, és mindaz, ami a harmincas években Moszkvában történt, nem témát, csupán hátteret, díszletet biztosít. Pontosan úgy, ahogy a különféle (ortodox) ikonok is. A bármely pillanatban elővehető kellékektől lesz az utcából hirtelen lakás, a lakásból pedig iroda, hiszen a zsinóron belógatott székekért és asztalokért csak fel kell nyúlni, ha szükség van rájuk. A moszkvai valóság, Woland bálterme egyszerre tud Pilátus palotájának lépcsőivé válni, amelyek akár az égbe is vezethetnének, de csak a szomorú és álmatlan helytartó magányát erősítik. A történetből egy pillanatra sincs kilépés. Ha egyik szereplő eltűnik a szemünk elől, biztosak lehetünk benne, hogy más formában hamarosan visszatér. Nem jön be senki, és nem megy ki senki. Minden és mindenki körbe-körbe jár. Az egész világ egy nagy körforgás, tapasztalhatjuk. Megmutatják nekünk, éreztetik velünk, hogy nincs kezdet, és nincs vég. Most azonban nem a színpad mozog, ahogy sok esetben láthattuk, hanem a nézőteret forgatják át egyik jelenetből a másikba, ezzel új látószöget biztosítanak, új értelmezési lehetőségeket teremtenek.
Ilyen további értelmezést, metajelentést adhatna egy kiállítás, amely Woland bandájának állandó fotózási kényszeréből születne. Ők paparazziszerűen kattogtatják gépeiket, folyamatos megfigyelés alatt tartva a közönséget és egymást is. Varázsolnak, de nem buknak le. Pedig mi látjuk, hogy nem valóságos, amit művelnek. Látjuk, hogy csak vékony nejlonokat adnak ruha helyett, látjuk, hogy még Pilátus sem valós csillagfényúton, csak egy túlméretezett zacskón halad az ég felé, de nem tudunk szólni. Hogyan is szólhatnánk, hiszen mi is el vagyunk varázsolva, igaz, másként. Az Újvidéki Színház előadása által. A Mester és Margarita által, amely értő bemutatása, méltó és intelligens interpretációja az alapműnek. A látomásos rendezés minket is elkábít, és az előadás hossza ellenére is lebilincsel.
