Mi leszünk a ma esti film. Még picit dolgozik bennünk a delírium. A koncert előtt lassan szopogatjuk, finom hártyarétegeket választva le a fekete, spanyol abszint kékes, zöldes, lilás, olajos függönytestéről. Nem vedelünk, óránként egy dupla, a beszélgetés mellé, az előadás előtt. Rossz kiszolgálás a borozóban. Már kockacukor, víz meg kiskanál se jár a pénzünkért, csak behűtött pálinkáspoharak. Az asztalnál aztán sok mindenről esik szó. Irodalomról, a zenéről, előadókról, régi barátokról, magunkról. Egyre erősödő szemkontaktus, mindketten a másikat szeretnénk bezárni az egyre jobban fölhergelődő elménkbe. Izzik, aztán lángol minden gondolat a fejemben, szívjuk egymás után a cigarettákat. Lassan indulni kéne, ahogy beszélek, hallom, hogy visszhangzika falakból a gondolataim tükörképe. Tágítja, szűkíti az időt, a teret. Váltják egymást a vendégek a szomszéd asztaloknál. Senki sem bírja sokáig velünk egy teremben. A néma gyerek megint bejött koldulni. Most zsebnaptárakat próbál ránk sózni, háromtól ötszáz forintig. Rázzuk a fejünket elutasítóan. Nincs bennünk bűntudat. Pár éve már vettünk tőle plüss játékkutyát, elmeséltem még a Tündérvérben. Keményebb ritmustól dobog egy ideje a szívünk, mert mást tanultunk meg azóta.
Mikor elérkezik az idő, irány az utca, húzzuk a lépteinket a mozi felé. Az emberek kikerülnek a látómezőnkből. Tudják, hogy nem vagyunk kíváncsiak erre. Arról beszélgetünk, miért hordhatunk olyan ruhákat, amilyeneket, mi ellen tiltakozunk, mi az értelme az életünknek. Ilyesmik. Odaérünk a mozihoz. Unott, kényelmes testek, arcok. Fonnyadtak, festékkel, parfümmel följavítva. Mindegyikükben, ahogy megfolynak a testek, nem világít fel csak a semmi. Áramlataik hússzerű masszaként folynak összébb és szét a szememben. Megvetést érzünk az üres szarutestek iránt. Haladunk tovább köztük a célunk felé. Az előtérben megint kimért, józan maszkok a testen, jelmezszerű fintorgás az arcokon. Dülöngélünk picit, mosolyogva a pulthoz lépek, és kérek két ásványvizet. Mohón szívjuk magunkba a folyadékkal a környezetet. Nemsoká nyílnak az ajtók. Anna lép be elsőnek. Földöntúli mosolygással nyújtom a jegyet a néninek, hogy kezelje. Közben hálás hanghordozással köszönöm meg, hogy beengednek. Mohón haladunk a székeink felé. Gerdesits Faszival találkozunk befelé menet, mint már annyiszor, ahogy ez megtörtént. Megnőtt a haja, beszélgetnek a szemek. Leülünk, várjuk a hét órát, hogy megegyék a pizzát. Meg a kényelmes népséget, hogy fáradjon végre az előtérből a megvásárolt jegyével a helyére. Vegyes közönség, sok ráncosodásnak indult vagy még gyűröttebb ember. Kamaszok, családok kisgyerekkel. A Quimbyt is utolérte a divat. Végre lassan mindenki itt van, a zenekar is felmegy a színpadra. Tibi elnézést kér, azt állítja, csak egy vécé van. Mi leszünk a ma esti film, mondja. Mindenki összpontosít, mindenki benn van. A fölösleg a nyálkahártyáról megint a zsebkendőkben. Mindenki végzi a dolgát. Az est címe: Teátrum. Mindenki a fejemben bent.
A láz, ami beteggé tesz. Erre van szükségünk. Lassítjuk a vér áramlását a testünkben, öt perc két órának tűnik. Játszunk a kutyákkal, zabáljuk a csokikrémet a vödörből, kanállal. Az idő lassítása jellegzetes tünetekkel jár. A szekrényben a szobor, amit a lakásavatóra hoztunk, a főhelyen van. A Párizsból hazahozott Dom Perignon pezsgő is hátrább kerül a díszdobozban, mint az ajándékom. Nézzük a Pink Floydtól A falt. A tekintetemet belevájom a mennyezetbe, a régi barátomnál. A középiskoláról már egy ideje nem beszélünk, próbáljuk fölfedezni az igazságokat a másik lelkében. Morrison versei, amit a folyosón olvastunk. Édes, új titkok után futva az ezüstlégzés lassú határán. Közben megállapítjuk, hogy az idő kutatását a természetes lassítók teszik lehetővé. A mesterséges gyorsítókkal ellenben nem felfalják a gondolatokat, hanem megajándékoznak a szemlélődés lehetőségével. Azt, aki úgy dönt. A gyorsulás elrabolja az időt, mert minél több csíkot pillant meg a szem, a jutalmazóközpont bombázásától annyi endorfin szabadul fel egyetlen éjszaka alatt, mint talán különben egy év elteltével sem. Így a test kikapcsolja a fájdalomreceptorokat, a láz kiküszöbölődik. Az ideges kisülések elöntik a lelket is, az érzékenység lekapcsolva. Nincs fájdalomérzet, akár többször is kést vághatnánk magunkba, azt sem éreznénk. Ha pedig érzékelni szeretnénk, úgy, ahogy az nem illúzió, sajgó, égő légzésre van szükség. Akkor érhetjük el önmagunkban a semmi mögött azt, amit keresni kezdtünk. Még fiatalok voltunk, és azt képzeltük, hogy semmi nem múlhat el, mert minden pillanat örökké tart a lebegés állapotában. Tényleg barátok lettünk, nem ússzuk meg annyival, mint máskor. Hitetlen érzékelés. Filozofálunk tovább, készülünk minden apró halálra.
Már itthon nézegetjük a képeket, amiket Anna készített. A színpadkép a szokásos, csak mintha minden picit sűrűbb, összeszorítottabb lenne. Minden zenésznek egy szürke huzatos szék dukál. Tibinek már két megafonja is van, meg három gitárja, még szükség lehet rájuk is. A Kamikáze bárány az első, bemelegítőnek. A Nem volt kulcsom után jön az Ultra való. Nagyobb meggyőződéssel rángatózunk a ritmusokra, mint bárki körülöttünk. Mondom a hanggal a már megszokott jambikus sorokat. Még pár hónapja megbeszéltük itthon, hogy ez a szám a mi kis otthoni környékünkről szól. A környezetünk nem tudja mire vélni. Mindenki karót nyelt hidegséggel figyeli az előadás helyett a másikat. A székek mellett izmos biztonsági őr nézi szigorú tekintettel a történteket. Mi élvezni próbáljuk a dolgokat. Érzem, hogy legszívesebben eltávolítana még az országból is. Egy lány önkényesen feláll, visszaülteti a helyére. A szabadság illúziói. Kint az utcán a felzászlózott lámpaoszlopok, kokárdákkal elöntött terek, utcák, undorító mosolyok, megvetendő hazugságok. Bent a mozi széksorai között. Pontosan helyre terelt disznók az épületben. Fegyőr. A hatalom spionja által szigorúan, pontosan szabályozva. Mind tudja, hogy viselkedjen, mit gondoljon, mikor érezze, mit szokjon meg.
A színpadon a feloldásra törekszenek. Hallom is a mikrofonból, hogy be vagytok szorítva a széksorokba, ugye? Lila fényekben folyik széjjel az egész. Valahogy eljutunk Az ördög magyar hangjáig. A szinkron, talán még pontosabb, kiérleltebb, mint valaha. Hatalmas ováció, a hang a végén egyszerűen állapítja meg, hogy igen, általában az ilyen ördögös dolgok mindig szoktak tetszeni. Rögtön eszembe jut a pár évvel ezelőtt látott csöndös ülős. Mikor a megkísértésről szól a szám elé helyezett színházasdi. Líviusz a megkísértendő. Sziszi az angyal, kék fénykévékkel megvilágítva. A dohányzásról van szó, hogy nem lesz neki jó, ha rágyújt. Eldönti magában, hogy igaza van. Vérvörös fénykéve önti el Tibit, már megint megnyerő módon kócos a haja. Meggyújtott cigaretta füstje gomolyog a reflektor felé, a kísértő arcán ördögi vigyor. Mindenki hangosan röhög, még mielőtt kimondaná a mondatot: „Csak egy slukkocskát.” Az előadás előtti koncertek egyikén, ami még a JATE-klubban, a régi helyen volt, mesélte Anna, hogy utána a kocsinál beszélgetve mondta Tibinek, hogy olyanok a dolgaik, mint egy sámáni szeánsz. Aztán az a csöndös ülős úgy kezdődött, mintha tényleg egy ilyen szertartáson lennénk. Dodi túlvilági hangon sikítva kígyózott a színpadon, és mormolt valami varázsimát. Az ütem ősi lett, primitív, vad. Aztán mondta a hang a mikrofonból, hogy a Dodi bácsinak is elgurultak a gyógyszerei, talált az öltözőben helyette valami mást. Amúgy mellékesen meg a Líviusznak is hosszú idő után megint fehér lett az ujja. A hang bezárt árnyéka sétált a plafonon. Elmesélte az előadás csúcspontja felé, mindenkiről, ki mennyire tartja a másikat, vagy saját magát. Mik a meglátásaik ezzel kapcsolatban. Mindig fénykévét kapott az, akinek az agyába fészkeltünk, Líviusz narrálásával aláfestve a dolgot. Anna a végén egyetlenként felállt, úgy tapsolta meg őket. Ugyanakkor rájött, hogy ezek is csak emberek. Adják, veszik az érzéseket, az energiát, az ötleteket, úgy, mint bármelyikünk. Ez van.
Még a kocsmában előtte arról beszélünk többek közt, hogy Anna barátai miért viselnek el úgy-ahogy, az enyémek pedig őt miért nem. Ők zárkózott, magányos lelkek, az övéi pedig elfogadóbbak. Arról, hogy azért, mert mi ketten nem saját magunkat kerestük soha a másikban, hanem a másik érdekelt. Külsőleg sem hasonlítunk, mint a párok szoktak, nem fogjuk egymás kezét, nem bújunk össze, hogy mindenki láthassa. A csillagjegyeink az asztrológia szerint a legritkább párosítás. Hosszú ideig nem is tartható fenn az állapot, csak ha mindkét fél az átlagnál nagyobb toleranciaküszöbbel viseltetik a másik iránt. Így a kapcsolat működőképes lesz. Hol az egyik kerekedik a másik fölé, vagy megfordítva. Senki sem nyer, senki nem veszít. A nemiség szinte idővel teljesen mellőzött lesz. Ezt nehéz megérteni, ha nem tapasztalt ilyet az ember. Nem fontos, mert ez nem szerelem, nem barátság, hanem mély létezési állapot. A sok időtágítástól, meg a kudarcok megtapasztalásától. Az ember a hús gyönyöreitől más felé fordul. Ahelyett, amit így elveszít, valami más, sűrűbb, szomorúbb és igazabb dolgot kap. A szemlélődést. A ketten, mégis egyedül való megtapasztalás magányát. Igazán mókás szomorújáték, csintalan gyerekek módjára.
Megbeszéljük újra, hogy róla megszületéséig úgy beszéltek, mint Tamásról. Az apjának lett végre egy lánya, akit Annának hívhatott. Már harmadikra, de a lány testébe mégis a szuggesztív hatástól valami Tamás lelke is odakerült. Így elviselhetetlen lett minden. A lány mellett a fiúnak is mellei nőttek, menstruációs ciklusoktól kezdett szenvedni. Nem akart szoknyát hordani. Egyiknek sem fejlődött ki semmilyen igazi szexusa. Gyerekek maradtak. Mégis egy felnőtt intellektussal bíró lény agyával. Volt többször, hogy olyan lányok próbáltak akarni tőle dolgokat, de nem értek célt. Csalódottan, pukkadtan fordultak el. A fiúk akikkel a kapcsolatunk során próbálkozott, hátha jobbak lesznek nálam, sem segítettek a dolgon. A lány lelkét keresték a kettőzött lény egyben maradt testében. Tamással is találkoztak, aki mondhatni, így megerőszakoltatta a testen keresztül a saját, különálló lelkét is. Küzdve a másikkal, mosódott egy kettévált fél darabjaivá. A lány, a fiú, a fiú, a lány érzéseibe oldva, megtükrözve, kifordítva. Félelmetes pontossággal kerültünk egymásba. Kontrasztot teremtve a tapasztalataink közt. Kiskoromban mindig lányokkal játszottam, már korán ezt tanultam, ha nem voltam egyedül. Nem értettem a fiúk durvaságát, miért jó verekedni, fitogtatni az erejüket. Ezt egyedül is tudtam csinálni, nem kelletek hozzá társak. Később láttam, hogy a lányok mindent a lábuk között érnek el. Adnak cserébe egy forró, nedves húsnyílást. Amibe, aki úgy dönt, belebújhat. Összekuporodva, mereven lóghat a mellbimbón, azt képzelve, visszatért a születés előtti mozdulatlan embrióállapotba. Anna mindig ezt irigyelte a fiúktól, mert Tamásnak ez hiányzott. Én, mielőtt elkezdtük volna a közös utat, azt gondoltam, lassan halálra rohasztom a testem, meg a lelkemet is. Mert nem ér egy nedves nyílás sem annyit, hogy mindent adjak a más semmijéért. Ugyanakkor lány sem akartam lenni. Pontosan féllé vágottan. Így a másikban próbáltuk keresni az egészet. Maszkokat hordunk mi is. Járunk-kelünk köztük. Úgy teszünk, mintha olyanok lennénk mint ők, mint a szabályok, amik szerint élni kéne. Nem éri meg. Túl öreg már, amit kaptunk, nem kíváncsi az ostoba csürhékre. A majomtestekben játszadozva a sekélyes ösztönökkel. Csörte a köddel.
A képek szétfolynak, zöld, lila, vörös, kék megvilágítás. Autó egy szerpentinen, FM 666, újrahangszerelve. Az otthontalanság otthona, Magam adom, A bolond meg a gyermek. Minden érettebb, pontosabb. Másként halnak és égnek el, mint szoktak. Líviusz meg a Kárpáti Dodi bácsi olyan színházzal szórakoztatnak, amire már régen várunk. A rock, azzal az angol színházzal elegyítve, amit a nyáron láttunk a makarskai kikötőben a földön ülve. Egy kalózhajót használtak színnek. Performansznak volt kiírva, társulatnév, darabcím nélkül.
A moziban a vége felé dobozokat hoznak az előtérbe. Megvolt az Aranykor is, újrahangszerelve borosüvegre meg dobokra. Mari, Turning to the Blue, Most múlik pontosan, Don Quijote ébredése. Elektromos, akusztikus hangszerek váltakozó sorjázása. Bohóckodnak, mindenki mozog, előredőlve figyeli a csodát. A végén a Finálé. Ez is újrahangszerelve. Tibi a hasára szorítja a nagyobb megafont. A kisebb állandóan nyíltan visszhangzik. A másik hangjait meghatározott időközönként engedi ki a hasfalából. A versek, a képek még mindig mind a retinába égnek. Az összesben ott van a grafikusművész. Minden eksztatikus, lángol, szürreális, expresszív. Mint egy sanzonos hangulatú kocsmafestmény a rock metamorfózisairól. Hosszú taps után Sziszi meg a Tibi eljátsszák a Kicsi országot Mikuli Fefe kislányának pici villanyzongoráján. Aztán már mindenki fönt van, sokadszorra hajolnak meg, hülyéskednek, vezényelnek. Itt már többen fölállva tapsolnak. Közben mi is kiisszuk a vizünket, felvesszük a kabátokat. Indulunk eltévedni az utcára.
Elkéstük a buszt. A taxis, amíg visz ki a határra, nem akarja megérteni, hogy mi is magyarok vagyunk, csak Szerbiában élünk. A csönd után sztorizgatni kezd a rossz tapasztalatairól az országunkból. Még abból az időből, mikor egy márka egy dinárt ért. Kopasz, aprócska kis démon, tele rosszindulattal. Fényezi magát, példákat mond, hogy hogyan tudja érvényesíteni az akaratát másokon. A hangja is egy energiavámpíré. A sztori vége az, hogy a rosszul sikerült svercelésből hazafelé hogyan köpi le a szerb vámost. Már járó motornál magyarázza nekem szlovákul, szerinte mit mondott neki szerbül az az ember. Hogy a vámos hogy rántotta elő a szolgálati fegyverét, ő meg hogy szakította át a rámpát, és ért át a magyar oldalra még a régi határon. Kiérünk végül egyszerre a busszal, a vendégmunkásokkal gyalogolunk át az autóig. Otthon égő szemekkel az élményektől, nézegetjük a képeket. Hogy hogyan kerültek rá annyi felvételre a méreten aluli angyalok. Világítva körbe a Tibit meg a hangokat ott benn.
Az első hang nagyon fontos, állítja Müller Péter Sziámi. Vizsgálom Hobót, összevetve Morrisonnal, Csáthtal, többekkel. Nem is lehetne más. Minden pontos hatás, ellenhatásban. Az összes szín ott volt a behűtött pálinkáspohár mélyén.
Mi sem válhattunk mássá, esélyünk nem volt rá. Akkor nőttünk fel, mikor sokakat frontokra vittek, hogy golyók szaggassák szét mindenki álmát. Az elnök meghalt, mire megszülettünk. Az illúziói szertefoszlottak. Gazdagok lettek nagyon, akik mertek, szegények, akik csodálták a gazdagságukat. A rézfúvósok egyre hangosabbak minden eltelő évvel Vladičin hanban. Azokban a hegyekben voltam már én is. Azt játszottuk még mindig, hogy kié a hegy meg az erdő. Csöndösítve az állati, lefojtott indulatokat. Néztem mindig a kráteres sziklabelsőt, ahogy áthaladtam a falun, a buszból. A ház köveit, amiben felnőttem, azokból a sziklaoldalakból bányászták ki, amiknek a környékén járkálnom kellett. Ócska golyóálló mellényben, amit a legkisebb pisztoly is átvisz húsz méterről. Rozsdás puskát lógatva a föld felé, bármiféle motiváció nélkül. A kövek visszakövetelték az árukat. Voltak ott még ruszinok, szlovákok, cigányok. Meg olyanok a saját nemzetükből, akiknek megszakították a börtönbüntetését, hogy letöltsék a szolgálatot. Mindannyian jók lettünk volna golyófogónak, ha éppen kell. Többször történt, hogy készülődnünk kellett, mert zavargások kezdődtek. A harckocsik előtt sorakoztattak minket. Egész éjjel figyeltem a felső ágyat. Aztán semmi. Azt mondták, úgy néztem ki, mint egy széthasadt, hároméves kisgyerek. Nem érdekelt. Megszoktam a sötét erdőt. Hallottam idővel, hogyan vadászik a róka, a bagoly, a sün. Mikor mit fogott meg az avarban. Később már nem akartam megfelelni senkinek. Nem féltem, hangosan horkoltam az őrbódéban. Nem csináltam meg semmit, amit kértek tőlem. Elzártam a valódi magamat annyira mélyre, hogy itthon alig találtam rá. Más farkak, más puncik közt kerestük az elveszett dolgokat. A testvére azt kívánta, hogy nekem is legyen meg a pokol. Úgy érezte, elvettem tőle a kishúgát. Később elmúlt ez is, én meg újra írni kezdtem. Rájöttünk, hogy senki másban nem találhatjuk meg azt a valamit jobban. A saját készítésű puding próbája. Várom, hogy kezdődjön a következő előadás. Vetítés a fejekben. Valami történik a sorok mögött.
Mindig, ahogy jöttünk le a hegyről gyalog, teljes felszerelésben, néztem a kis fenyőfát. Ahogy az eső mossa ki a vöröses, fehéres hegyoldalt a gyökerei alól. Fehér-fekete skorpiókkal meg mamut nagyságú vörös hangyákkal telített kövek fölött. Egy nap ott feküdt az út mellett, senki nem törődött vele. Olyan fenyő volt, mint ami az ablakom előtt is van, csak még nem fejlődött ki. Figyeltem, mit akar a tűlevelek, a gyökerek között a szél.
Üres színpad. Nyugtalan dolgok, képek, hangok. Mindenki megy körbe. Egy hatalmas, végtelenített bástyán, külön kis rekeszekre felosztva. Ott csinálja a dolgait. Szikével felmetszett zene. Álmok tora. Útravaló lázhoz, szoros félelmekhez.
2011. március
