Sándor Róbert felvétele
A folyó holt ágának nyugati oldalán hat méterrel a régi árterület fölé emelték a kisváros üdülő- és üzletközpontját. A háromszáz négyzetméteres területet vasbeton oszlopok és szándékosan megszakított, látszatra az építészmérnök kénye-kedve szerint irányuló, egyensúlyt teremtő, konstruktív betonfalak tartották, amelyek egy részét sikeresen kihasználták az alagsorba helyezett üzletek, irodák és kávézók építéséhez. A kisváros imázsát jelző komplexumot, sajnos, sohasem fejezték be, ugyanis az önkormányzatnak már nem jutott pénze a festésre. Sajnos, mert a modern építészet befejezetlen marad a modern festészet nélkül, hiszen a modern festészet szín- és téralkotó festészet. Később kiderült, az üdülőközpont befejezésének különben sem lett volna sok értelme; hiszen az, a huszonegyedik század első évtizedének derekán, egy tartós áradás következtében megroggyant. A talaj huzamos ázása után a homokos, agyagos talaj besüppedt, és az építmény süllyedni kezdett. Ezzel azonban már két évtizede senki sem törődik. A kisváros nyugati széle csak a négyévenként megismétlődő politikai választások kampányreklámjában jut némi szerephez. Ezután mindenki, még a szavazásra jogosult polgárok is, gyorsan megfeledkeznek róla. Az alagsorban, a részben földbe süppedt üzletekből kialakult odúkban hajléktalanok tanyáznak.
A tizenkét éves Gyökér Lázárt kíváncsisága és kamaszos kalandvágya vezette a részben talajba süllyedt, szabálytalan formájú betonodúkhoz.
– Hé, fiú, gyere csak ide! – szólt Lázárra egy idősebb férfi.
– Hol vagy? – kérdezte a fiú.
– Erre, balra, a konyhámban!
Lázár követte a hang irányát. Amikor odaért, egy ápolt külsejű férfit látott, aki egy autókerék gumiabroncsát darabolta késével.
– Foglalj helyet! – mutatott egy másik gumiabroncsra az ápolt külsejű férfi, akinek csupán öltözete emlékeztetett kissé egy hajléktalan emberre. A fiú, mielőtt helyet foglalt a felkínált ülőalkalmatosságon, kezet nyújtott az ismeretlen férfinak.
– Lázár vagyok – mondta, és percekig állt kinyújtott karral, majd így szólt: – Ha nem fogadod el a kezem, akkor miért hívtál ide?
– Vacsorára – mondta a férfi. – Figyelj csak, idehallatszik az esti harangszó!
Lázár fülelt. Tompa zúgással ugyan, de hallotta a harangokat. A hajléktalan férfi felaprított kartondobozokból és száraz gallyakból tüzet rakott. Ahogy erősödött a tűz, vastagabb gallyakat, faágakat rakott rá, majd a felszeletelt autógumi néhány darabját.
– Beszennyezed az amúgy is áporodott levegőt! – figyelmeztette Lázár az ismeretlen férfit.
– Csak annyira, hogy megtéveszthessem azokat a szomszédokat, akik most itthon tartózkodnak! Láthattad, hogy mielőtt a gumidarabokat a tűzre tettem, félrehúztam egy rakást a parázsból a szalonnasütéshez! Az égett gumi szaga elnyomja a sült szalonna illatát, különben idecsődülnének a sorstársaim, és nekünk alig jutna a vacsorából; ami kár lenne, mert ma tojást és friss kenyeret is kaptam a gazdámtól!
– A gazdádtól? – kérdezte Lázár.
– A kisbolt tulajdonosától – válaszolta a férfi. – Három kisbolt környékét takarítom!
– Ne haragudj, ember – mondta a fiú –, a nevedet sem árultad el, és itt egyre sötétebb lesz, nem fogadhatom el a vacsorát, haza kell mennem!
– Ne félj a sötéttől, nemsokára világosabb lesz – mondta a hajléktalan. – Idővel hozzászokik a szemed.
– Szerintem te nem vagy hajléktalan! – szólt Lázár. – Miért hívtál ide?
– Nem hívtalak, jöttél te magadtól, csak nem tudtad, hogy engem keresel, de mindent elmondok, csak néhány percig légy türelmes! Mindjárt elkészül a vacsora.
Lázár a folyó irányába kémlelt. A víz visszatükrözte az alkonyati fényt. A töltés felett derengő világosság kissé megnyugtatta. Ha komoly veszély fenyegetné, gondolta, a folyó felé fog futni.
– A vacsora elkészült! – mondta a hajléktalan. – Most mindent elmondok, csak arra kérlek, gyere közelebb! Ne félj! Én jó ember vagyok. Ne a parázsra nézz! Ha azt nézed, később semmit sem fogsz látni. Emeld fel a fejed, és előre nézz, a sötétbe! Úgy. Most lámpát gyújtok neked. Idenézz! Legyen világosság!
A fiú meglepődve nézett széjjel a betonbarlangban.
– Nincs nálad semmilyen lámpa! Ezt hogy csináltad? – kérdezte Lázár.
– Maradj nyugton – szólt a hajléktalan –, csak rám figyelj! Amíg rám tudsz figyelni, fény is lesz! Most elmondok egy történetet. Az életem történetét. Bécsben születtem. Egy cirkuszi sátorból szállították vajúdó édesanyámat a kórház szülészeti osztályára. Bűvészek, artisták és állatidomárok között nőttem fel. A cirkusszal bejártam Európát és az USA néhány államát. Ezerkilencszázkilencvenben Párizsban feleségül vettem egy magyar származású lányt. Artista volt, és nálam tizennyolc évvel fiatalabb. Tizenöt év házasság után elváltunk. A feleségem fiatalabb férfit talált magának. Azóta egyre lejjebb csúsztam. Az élet már csak illúzió számomra, ahogyan a fény is az! – fejezte be dióhéjba zsugorított élettörténetét a hajléktalan, majd háromszor egymás után összeütötte tenyerét, és a betonbarlangban újra sötét lett.
– Most láthatod, amit én tudok, amire képes vagyok, az csak illúzió! – mondta az idős férfi. – Azonban néhány nappal ezelőtt volt egy látogatóm. Hullámos, fekete hajú, ősz szakállú öregember. Azt mondta nekem, hogy hamarosan megjelenik itt egy fiú, és elmondta, miről ismerlek fel, azután arra kért, ha eljössz, mutassam meg neked az illúzióteremtés művészetét! Kérésének most eleget tettem, habár karrieremben többször megtörtént, hogy az illúziókeltés következményeként bűnhődnöm kellett: a szemfényvesztés kellemetlen utóhatását több alanyom észlelte magán, s ezt nem úszhattam meg felelősségre vonás nélkül.Ma hetvenéves vagyok, és úgy gondolom, mára már mindennel elszámoltam. Egyrészt ezért teljesítettem az öregember kívánságát; másrészt azért, mert elhitette velem, hogy ő a valóságos fény őre. A fényé, amely nem a nap fénye, habár abból is táplálkozik, és nemcsak illúzió, nem visszatükröződés, csak egyszerűen az ősi, önzetlen akarat és cselekvés világossága! Látod, innen nézve már a folyó felett sincs reményt keltő világosság! Ha a remény sem világít, akkor marad az illúzió fénye.
– És ezek az emberek – kérdezte Lázár –, a sorstársaid, a többi hajléktalan, hisznek neked, vagy csak rájuk kényszeríted a reményt?
– Az első napon, amikor ideköltöztem, mindent elmondtam nekik. Ha nem így cselekszem, be sem fogadtak volna! Azóta több figyelmet kapok tőlük, mint a cirkusz közönségétől. Ezért elhatároztam, hogy segítek rajtuk. Ezért kellett idejönnöd! Gyógyítsd meg a betegeket!
– Honnan tudod, hogy képes vagyok gyógyítani? – kérdezte Lázár.
– A fény őre mondta. Ha meggyógyítod őket, visszakapják a reményt!
– Nem hiszek neked – mondta Lázár –, gumiabroncsot égettél, hogy ne érezzék a sült szalonna illatát!
– Szemfényvesztés volt az egész. Társulati produkció. Ők mindenről tudnak! Bújjatok elő, barátaim! – mondta az illúziókeltés mestere, és másodpercek alatt harminchárom felnőtt és tizenkét gyerek vont gyűrűt Lázár köré. A fiú megijedt, és a félelemtől hevítve, akár a felbőszült bikaborjú, rohant az emberek alkotta gyűrű leggyengébb pontja felé. A hajléktalanok gyűrűje megnyílt. Senki és semmi sem állta útját a menekülő fiúnak. Az illúziókeltés mestere Lázár után kiáltott.
– Nincs értelme a menekülésnek! A fény őre az apád volt!
Lázár, amikor a folyó töltésére ért, megállt néhány percre. Úgy szívta tüdejébe a levegőt, mint az olimpiai játékok százméteres futóversenyének győztese.
– Visszajövök – lihegte –, de előbb beszélnem kell az anyámmal!
A folyó közepéről hirtelen egy fénycsóva sugárzott a kisváros felé, mintha egy hajó fényágyúját kapcsolták volna be. Lázár érezte, hogy ha a fénysávot követi, gyorsan hazaér. Mielőtt letért a helyenként besüppedt töltésről, úgy érezte, vissza kell néznie a folyóra. Amikor visszafordult, a fénynyaláb helyett már csak egy gyertyaláng fényét látta a víz felett.
– Te vagy, apa? – kérdezte félénken.
A lángnyelv háromszori fellobbanással válaszolt. Lázár valamelyest megnyugodott, és megértette, hogy a hontalanoknak szükségük van rá, illetve gyógyító erejére. Aznap este a fiút egy, a járda felett tánclépésben haladó gyertyaláng fénye vezette az otthonáig.
