Több, Magyarországra az elmúlt egy-két évtizedben áttelepült vajdasági magyar írót is megnevezett a Magyar Szó néhány héttel ezelőtti cikkének szerzője. Kíváncsivá tett, vajon ők hogyan gondolkodnak szülőföldjükről, milyenek a kötődéseik, és nem érzik-e úgy, hogy elszakadtak a Vajdaságtól. Megkerestem hát a Budapesten élő Szabó Palócz Attila színművészt, költőt, újságírót, aki Zentán született; Szakmány György írót, publicistát, aki Bácskossuthfalváról került Magyarországra és Szerbhorváth György szociológust, írót, kritikust, publicistát, aki Kishegyesről települt át az anyaországba; valamint a Szegeden élő, szabadkai származású Kollár Árpád költőt, szociológust. Kedves, készséges, segítőkész embereket ismertem meg bennük. Olyanokat, akiket ismerünk, akikre büszkék vagyunk, felnézünk és tisztelünk, és akiket a mai (kultúr)politika már nem feltétlenül akar előtérbe helyezni.
Szabó Palócz Attila
„Mindenhol csak vajdasági magyar író lehetek, és minden sor, amit leírok, csak vajdasági magyar irodalom lehet, akárhova vezéreljen is az utam, ezt nem tudom – és természetesen nem is akarom – lemosni magamról” – mondta Szabó Palócz Attila, amikor arról kérdeztem, hogy milyenek a kötődései, és nem érzi-e úgy, hogy elszakadt a Vajdaságtól. Állítja, hogy soha nem szakad el Zentától, Vajdaságtól: „Sőt, kötődéseim nagyon szorosak… Több vajdasági lapban, folyóiratban is rendszeresen publikálok, ha rendezvényekre hívnak, bármikor szívesen hazaugrok. És soha nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy bármikor fogjam magam, és hazaköltözzek.” Mindezzel egyetért Szerbhorváth György is, aki ugyancsak arról beszélt, hogy nagyon is „szoros a kötődésem. Akadnak taszító, akadnak vonzó elemek. Ami még fontosabb: ezt tanulmányozni és erről írni. Úgyhogy megmagyarázni, válaszolni – csak egy életmű keretein belül lehet, talán. Ezáltal, nemigen érzem, hogy elszakadtam volna. Havonta több napot otthon töltök, napi szinten követem a dolgokat. Ez valami vajdmagy betegség, hogy egyesek el sem tudják képzelni, hogy másutt éljenek, dolgozzanak, még ha kényszerből is, és értékként tüntetik fel az egy helyben maradást (és szellemi topogást).” Kollár Árpád is úgy érzi, túlságosan kötődik szülőföldjéhez, talán „a kelleténél is jobban. Bár Zentán születtem, és nagyon szeretem a városkát, szülővárosomnak Szabadkát tekintem. Nem alkuszom. Kötődésemről mindent elmondanak verseim. Vajdasági vagyok, leszek. Függetlenül attól, hogy hol kötök ki végül. Azonban, hogyne érezném, hogy elszakadtam. Mégis. Pontban harmincéves voltam, amikor több ezer méterrel Szeged felett találtam magamat. A magasból láthattam a Ludasi-, a Palicsi-tó tükörfényeit, ott volt egy köpésre tőlem. Hátborzongató közelségben.” Szakmány György arról beszélt, hogy még mindig mélyen ott lakozik a szülőföld szeretete: „Nagyon jó hazaérkezni. Mindemellett Vajdasághoz nagyon kötődöm, és sehol nem érzem magamat annyira otthon, mint ott. Viszont Budapesten nagyon jó élni, hihetetlen lehetőségek vannak minden téren. Itt mindig úgy érzem magam, mint egy boldog turista, aki örül, hogy itt lehet. Ugyanakkor Budapesten soha nem fogom otthon érezni magam, mert a gyökereim nem itt vannak, de remélem, hogy ezt a turista-boldogságot, az itteni elkeseredett, besavanyodott „őslakosokkal” szemben én mindig meg fogom őrizni.”
Csepp a tengerben
Szerbhorváth György szerint: „A magyarországi jobb folyóiratokba, heti- és napilapokba nehezebb bekerülni, és többet is fizetnek általában. És hát itt sok szerkesztőtől elég sokat tanulhattam – ezért fontos, hogy az emberek ne csak a Vajdaságban publikáljanak, méressék meg magukat másutt is magyar nyelvterületen. Voltam szerkesztője erdélyi vagy felvidéki hetilapnak, honlapnak is, ezek is – a térképre ránézve – a provincián vannak, de szellemileg korántsem” – mondja, amikor arról faggatom őket, hogy mennyire könnyebb odaát írni, publikálni. Szabó Palócz Attila úgy véli, nem tudná megmondani, hogy mennyivel előnyösebb a publikáció: „Nagyon sok olyan szerzőt, pályatársat ismerek, akiknek otthon rendszeresen jelennek meg köteteik, de Magyarországon a kutya sem tudja a nevüket. Otthon tehát ilyen szempontból sokkal könnyebben juthatnak könyvekhez a szerzők. Míg itt ez egészen másképp működik. Számtalan kis kiadó van. Hiába kapnak kiváló kéziratot, csak annyiban tudnak mellé állni, hogy felvállalják az anyag pályáztatását: ha kap támogatást, kiadják, ha nem kap, akkor nem. Ebben a világban sokkal nehezebb boldogulni, de sokkal nagyobb is a jelentősége, ha megjelenik valami. Magyar írónak lenni Magyarországon olyan, mintha egy csepp lennél a tengerben.”
Szakmány György
„Az írás helye hatással van az íróra, így az írásra magára. Nem az a fontos, hogy hol, hanem az, hogy mi íródik. A nyelvi közeg áttételesen nyomot hagy a művön. Költőként számomra fontos, hogy magyar nyelvi közeg vegyen körül. Hozzáteszem, idegen nyelvi közegben is megszülethet egy-egy jó magyar vers, anélkül, hogy olyan nyelvi behatásokról tegyen tanúságokat, mint Domonkos István nagyszerű Kormányeltörésben verse. A publikácó, én úgy vélem, könnyebb. Ez részben a jól ismert és ezerszer lerágott centrum-periféria játék. Az én véleményem a többiekkel szemben az, hogy könnyebb, ha közelebb vagy a centrumhoz. Egy biztos, a centrum nem feltétlen előny, s a periféria nem feltétlen hátrány. Ráadásul egy szegedi szerzőnek ugyanúgy meg kell küzdenie a jelenléthiány problémájával, mint egy vajdaságinak. De egyik sem lehetetlen kihívás. Sőt” – vélekedik Kollár Árpád.
Vajdasági magyar irodalom
„Írni valami ilyesmit jelent: úgy elkapni a hangulatot, hogy az az olvasó gyomrát is megrezegtesse” – nyilatkozza Szerbhorváth György arról, hogyan viszonyul az itteni (irodalmi) élethez, majd hozzáteszi: „A Magyar Szóban és másutt írott cikkeimből ez kiolvasható. A vajdmagy irodalmi élettel szemben megértőbb vagyok, legalábbis bizonyos emberekkel, csoportokkal, még az általam dilettánsnak tartott emberek írásait is igyekszem elolvasni. A legrosszabb írónak is lehet egy-egy jó mondata, ötlete, gondolata.” Kollár Árpád állítja, hogy számára „a viszonyulásnak nincs iránya. Az itteni dolgokhoz így is, meg úgy is, meg amúgy is. Ami az irodalmi életet illeti: érdekel és izgat. Nagyon. Nagyonnagyon. Az egykori, a mai és a jövőbéli is. Érdekelnek a térség irodalmának alapkérdései. Sajátos alkotói. Kis- és nagymesterei. Névtelen íródiákjai. Igen, valójában nem más érdekel, mint a couleur locale-ja.” Szakmány György kitűnő és baráti kapcsolatot ápol a fiatal magyar írókkal, akik még mindig a Vajdaságban élnek. És két embert különösen kiemel: „az egyik Szögi Csaba, akinek a Drót című kisregénye az egyik legjobb könyv, amit a »fogva tartással« operáló szervezetekről, az ottani életérzésről írtak. A másik ember Mirnics Gyula, aki messzemenően a legtehetségesebb prózaíró mindannyiunk közül. Ki kell még emelnem Gion Nándort, aki számomra egy klasszikus, és örömmel olvasom őt manapság is, és nyilván nagy hatással volt a prózámra is.”
Szerbhorváth György
Szabó Palócz Attila igyekszik képben lenni: „Követem az otthoni politikai eseményeket, olvasom a szerb sajtót, honlapokat, napilapokat, ha megszerzek egy-egy új könyvet, azt kiemelt figyelemmel forgatom. Ma már elég öreg vagyok ahhoz, hogy elmondhassam, vannak a Vajdaságban új, fiatal és tehetséges írók. A legfontosabbnak azt tartom, hogy ők mit gondolnak rólunk, távozottakról, hiszen hamarosan ők lesznek azok, akik ennek az irodalmi életnek a középpontjába kerülnek. Egyáltalán: mond-e nekik bármit is a nevünk? Ismerik-e a műveinket? Ha ők számítanak ránk, akkor kiváló partnerek lehetünk.”
Művek, elismerések
Kíváncsivá tett, hogy vajon mikor és milyen hatásokra kezdtek el írni. Volt-e valami meghatározó esemény az életükben, vagy csak kikívánkozott belőlük, és papírra vetették. Kollár Árpád szerint „nem lehet megmondani, hogy mikor kezdett érdekelni az írás. Most úgy tűnik, hogy mindig is. Talán izgalmasabb lenne tetten érni azt a pontot, amikor az írás véresen komoly játékká vált a komolykodós nem játékból. De nyilván ez egy folyamat, nem pontszerű dolog", és szorosan ehhez kapcsolódnak Szabó Palócz Attila szavai is, aki elmondta: „Nem tudok konkrét eseményt vagy időpontot megjelölni, hogy mi és mikor, legfőképp pedig, hogy miért késztetett írásra, versírásra. Tény, hogy legkisebb gyermekkoromtól kezdve olvastam szinte mindent. Édesapám munkájából kifolyólag – lapterjesztőnél dolgozott – naponta jelen voltak életemben a vajdasági magyar újságok. Mégis, hogy mindebből miért az irodalom, a versírás ragadott meg a legjobban, nem tudnám megmondani.”
„Az olvasás és írás már akkor szerfölött érdekelt, amikor még olvasni és írni sem tudtam, s másra sem vágytam, mint ezekre" – mondta erre Szerbhorváth György. Szakmány György felidézte első publikációit is: „Az első, komolyabb novellámat, a Remegést 1996 kora nyarán írtam. A következő komolyabb írásom az Időhúzók volt, amelyet 1997 nyarán írtam, és egy-két nap alatt »kijött« belőlem, puszta közlési kényszerből, élménybeszámolóként. 2007-ben megjelent Apu nem megy sehová c. könyvem, amelyben elbeszélések, novellák és rövid történetek váltogatják egymást. Összességében elmondhatom, hogy közlésvágyból és terápiás szándékkal írok, de mindig van bennem egy kis »dicsvágy« is. "
Kollár Árpád
Ha már szóba került a dicsvágy, felkeltette bennem az érdeklődést azután, hogy vajon melyik, vagy milyen díjra a legbüszkébbek. „Mindenkinek jólesik, ha értékelik a munkáját. Meg kell azonban jegyeznem, hogy olyan díjat, amelyet egy-egy szakmai bírálóbizottság ítél oda, soha életemben nem kaptam. Podolszki Józsefnek nagy tisztelője voltam. Az emlékére létrehozott első pályázatot nyertem meg, ami már önmagában is megtisztelő dolog. Nem is beszélve a drámaíróversenyekről, Budapesten és Újvidéken, ahol már az is megtiszteltetés, ha meghívják a szerzőt, mert feltételezik róla, hogy képes egy vagy fél nap alatt megírni egy drámát” – meséli Szabó Palócz Attila. Kollár Árpád szerint „a költői faj hiú. Mind az köztünk, aki él, ki így, ki úgy. Egy se csak magának ír. Egyfajta díjnak tekintem hát azt is, ha eljut a vers az olvasóhoz. Ha elismerőn cuppant a szakma egy-egy soron. Nem csak az, ha papír, plakett bizonyítja, hogy jót, s jól. Persze minden díjra büszke vagyok, főként azért, mert olyan emberek ítélték meg számomra, akiknek adok a szavára. De. Ne vegyed képmutatásnak: ha valaki azt mondja, kurvajó ez meg ez a sorom, szavam, versem, hogy nem felejtette el azonnal az olvasás után, na az a legtöbb, a legkurvajobb.”
Szakmány György, elmondása szerint, első nagy sikerének azt élte meg, amikor „az Élet és Irodalom közölte egy novellámat, 2001 tavaszán. Ezután nagy sikernek éltem meg, amikor 2003-ban, egy az Olasz Külügyminisztérium és a Nemzetközi PEN Club közös kiadásában, Rómában megjelent kötetbe beválasztották az Apu nem megy sehová c. novellámat, hogy Magyarországot képviselje – annak ellenére, hogy akkor még Újvidéken éltem, és nem is voltam magyar állampolgár. A legnagyobb sikernek azt érzem, hogy 2007-ben megjelent az Apu nem megy sehová című könyvem a budapesti Palatinus Kiadónál. A budapesti megjelenést igazi kihívásnak éreztem.”
Szerbhorváth György arról mesél, hogy ő is mindre büszke volt, amikor megkapta, ám „a Sajtópáholy azóta megszűnt, a többinél meg néha az az érzésem, hogy már alig tudják odavágni valakinek, lasszóval keresik a lehetséges jelöltet. A Sziveri-díj úgymond a legrangosabb a megkapottak közül, de ha Sziveri feltámadna, alighanem helyenként nem értené, egyes díjazottaknak mi köze van hozzá. De ez sok díjra érvényes.”
Kosovói magyar irodalom
Miután a legrangosabbnak vélt irodalmi díjunk megújított szabályzata szerint a kitüntetést csak Szerbiában élő szerzők kaphatják meg, és a szerb állam Kosovót az ország elszakíthatatlan részeként határozza meg, ezért megtörténhet, hogy a díjat egy ott élő szerző kapja meg, miközben, akik vajdasági magyar kiadónál jelentetik meg vajdasági magyarokról szóló köteteiket, esélyük sincs a díjra. Azzal, hogy elvették tőlük a Magyar Nemzeti Tanács által kiemelt jelentőségűnek minősített Híd-díj megnyerésének lehetőségét, a vajdasági magyar kultúrpolitikai elit startban lemondott róluk. Azonban nem mindenki látja így a helyzetet.
„Hát, itt több pontban is ellenkeznék. A Híd már rég nem a legrangosabb vajdasági magyar irodalmi folyóirat. Ma szerintem tévúton jár, bezárkózik. Ebből következik az a módosítás is, amelyet a Híd-díj szabályzatában végrehajtottak. Úgy szeretnék leszűkíteni a játékteret, hogy azon belül csak a saját érdekeik érvényesülhessenek. A másik pont, amiben ellenkeznem kell az, hogy már rég nem tekinthető kultúrpolitikai elitnek az a réteg, amelyik jelenleg döntéshozói helyzetben van. Hogy érint ez engem? Szinte sehogy. Mint már mondtam, soha nem kaptam olyan díjat, amit pofára ítélnek oda, vagy épp osztogatnak. Papíron nekem a mai napig is Zentán bejelentett lakcímem van, magyar állampolgárságom nincs, tehát engem elvileg a módosított szabályzat formálisan sem zár ki a díjazható szerzők köréből. Ha ez így megy tovább, lassan, de biztosan összeomlik az a vajdasági magyar irodalom, amit évtizedeken át felépítettek. De ez sem baj, majd lesz helyette másik…” – mondja minderre Szabó Palócz Attila, és ehhez szorosan kapcsolódnak Szakmány György szavai, akit ez szintén semmilyen tekintetben nem érint, hisz, ahogy mondja, eddig sem kapott itt semmilyen díjat. Mindemellett, ahogy már említette „én magam belső késztetésre, közlésvágyból és terápiás szándékkal írok, és persze egy kis dicsvágyból is, de ez utóbbit kielégíthetik az olvasók melegszívű visszajelzései is. A díjak persze megtisztelőek lehetnek, ha olyanoktól kapja az ember, akiket sokra tart. Nem a díjakért ír az ember, ezért a Híd-díj szerepe is mellékes. Ha nem adják olyannak, aki már nem él otthon, de vajdasági témákról ír, végül elfogynak majd a díjazható emberek, és megszűnik a díj, vagy a díj értéke veszik el.”
Kollár Árpád állítja, hogy őt a díjak nem nagyon izgatják, főleg, mióta megtapasztalta, hogy az irodalompolitika színterén nem mindig csak a valós teljesítmény számít a díjazáskor, és azt mondja: „Nem igazán értem a díjazót. Mert ha az általam igen nagyra tartott és szeretett Fenyvesi Ottó és Balázs Attila kiváló és húsba vágóan délszaki munkáit nézem, nem értem a döntés értelmét. Mi értelme például ezt a két könyvet kizárni csak azért, mert fizikailag más térben íródtak meg. Értem persze és tudom is, hogy nagyot változott a világ. A Vajdasághoz köthető magyar irodalom nyerne sokat azon, ha nyitna, ha olyan fontos teljesítményeket magáénak tartana, mint amilyenek az említettek. Mert azok bizony vajdaságibbak a vajdaságibbaknál.“
„Én a logikát szinte értem: védjük azt, ami a miénk… És örülnék, ha kosovói magyar szerző kapná a »legrangosabb díjunkat«. Egyetértek, a Híd-díj nem rangos, még csak nem is rendes díj, hiszen a bíráló-bizottsági tagok és a díjazottak tagjai közt átfedés van, s nem is egyszer. Minden ember hiú, hát még az író, elismerésre vágyik, én is. Otthon élve az otthoni díjaknál fontosabb elismerésnek tartottam, ha egy rangos magyarországi, vagy éppen pozsonyi vagy marosvásárhelyi lap írt a kötetről, akár még negatívat is. Nekem inkább díj, azaz elismerés Bányai János, Tolnai Ottó és Végel László barátsága, az, hogy egy-két dolgomra bólintottak, semmint a plecsnik“ – fejezi be Szerbhorváth György.
Kirekesztünk, avagy sem
Tehát abban mindannyian egyetértenek, hogy a Híd-díj már rég nem a legrangosabb elismerés, amit kaphatnak. Azonban többen is azt vallják, hogy ez a kirekesztés egyik jele. „Ki akarnak bennünket szorítani, ez nyilvánvaló. Kiközösíteni, kiradírozni, mintha soha nem is léteztünk volna. Azoknak, akik ilyen szabálymódosításokat hoznak, amilyet a Híd-díj esetében is, mi szálkák vagyunk a szemükben. Nagy szerencse azonban, hogy feltűntek és megerősödtek az elmúlt néhány évben más irodalmi közösségek, folyóiratok és kiadók, amelyek értékes munkát végeznek. Minden intézménynek és szervezetnek vannak hullámvölgyei és hullámhegyei. A Híd – vele együtt a Híd-díj is – most egy mély völgyben, válságban van. Tehát csak ezek a lesüllyedt körök akarnak bennünket kiradírozni, és nagy szerencse, hogy sokkal többen vannak, akik igenis számítanak ránk” – vélekedik Szabó Palócz Attila, és pontosan így érzi Szakmány György is, és állítja, hogy „a Híd szerkesztőségének vajmi kevés esélye van arra, hogy kiradírozzon bárkit is a »vajdasági magyar kultúrából«. A kultúrmaffia és egyéb, részben dilettáns társaság 60 éve ügyködik azon, hogy »tudományosan« bebizonyítsa és leírja a »vajdasági magyar irodalmat« mint olyant, de ügyködésük irodalomtudományos szempontból teljesen eredménytelennek tűnik. Csak egy magyar irodalom létezik, és az örök és egységes. Nem számít a kultúrmaffia, a jó könyvek jönnek-mennek oda-vissza, az írók le-föl utazgatnak, barátkoznak, írnak, az olvasók pedig örömmel és hálásan olvasnak határon innen és túl. Ez az, ami számít.”
Szerbhorváth György szerint: „Lehet, hogy valakik kezében ott a radír, de ahhoz, hogy ne írhassak, a ceruzát kéne kiütni a kezemből. Az, hogy egyik-másik politikus, kultúrmaffiózó, szerkesztő egykor vagy ma mit akart, elgondolkodtató, de én inkább annak örülnék, ha olyan írások születnének, amelyek engem is elgondolkodtatnak – ha a kulturális életben pezsegne valami, viták lennének stb., ha nem a kultúra mögé bújó megélhetési politikusok uralnák a terepet. De ma szinte mindenki ücsörög a babérjain, várja a díjakat, és ha nem kap díjat, akkor azokat a babérokat, amiken ül, koszorúvá fonja, alapít egy díjat, és osztogatja addig, amíg maga is nem kap egyet.” Mindezzel Kollár Árpád nem teljesen ért egyet. Úgy gondolja, ez erős kifejezés, és nem érzi így, bár „kényes és szomorú kérdés ez. Inkább azt mondanám, hogy valamiért hajlamosak megfeledkezni rólunk. Egy biztos, nekem mindig nagyon jólesik ha be-, ha visszafogadnak ebbe a csapatba. Beszédes Istvánt nagyon becsülöm és szeretem. Rájött arra, hogy össze kell gyűjteni a vajdasági magyar irodalom erőforrásait. Létrehozta a zEtna éghetetlen könyvtárát. Összegyűjtött mindenkit, akit csak lehetett, éljen bárhol és bárhogy. Aztán ugyanilyen szándékkal létrehozta a zEtna éghető könyvtárát is Tolnaival, Fenyvesivel, Balázs Attilával, Bozsikkal, Konczcal, Danyi Zoltánnal, Horváth Ottóval és a fiatalokkal… Nagyon remélem, hogy sikerül létrehoznia egy délszaki magyar írószervezetet, mely a lehető legdemokratikusabb módon mindenkit tagjai közé választ, aki csak délszaki magyar írónak tartja magát. Nemre, korra, vallásra, bőrszínre, szülőhelyre, lakhelyre való tekintet nélkül” – gondolatával zárja a beszélgetést.
Úgy vélem, az ilyen beszélgetések biztosíthatják a generációs párbeszédet, együttműködést, ami pedig a vajdasági kultúra erősödésének és fennmaradásának lehet a záloga. Köszönöm az őszinte és barátságos szavakat, és hogy elmondtátok véleményeteket a mai vajdasági kultúrával kapcsolatban.
