Egy szóért meg lehet őrülni. S ha figyelmetlenek vagyunk, másokat is megfertőzhetünk. Tételezzük fel, hogy írás közben, mondjuk, egy jegyzet írása közben – mely írásmű, jellegéből adódóan kitartó fegyelmet, az érzékszervek és az elme páratlan összehangolását, a szellem teljes megfeszítését és a legalkalmasabb szavak fellelését kívánja meg –, mondom, írás közben, a szavak hiú rakosgatásának alkalmával hirtelen – mintha lekapcsolták volna sebtiben a villanyt – egy behatárolhatatlan ürességben találod magadat. Vagy mintha te magad léptél volna üres mezőre. Teljesen üresre. Egy nincsre. Mondjuk, nem esel rögtön kétségbe, hogy „most mi van?”, hanem várod, hogy folytatódjék az a valami, ami hirtelen megszakadt…, hirtelen megszakadt – benned. Nézed a képernyőn kirajzolódó árnyképedet, a pulzáló kurzort.
Nem jut eszedbe egy szó. Egy fogalom, melyet beüthetnél a billentyűzeten. A levegőben megmerevedik a kézfej.
Tapogatódzol. A fogalom kerete adott, csak nincs meg hozzá a pontos kifejezés. Tudod, hogy mit akarsz mondani, azt is sejted, hogy általa hová tudsz átlendülni, de…
Nem jut eszedbe a szó.
Vársz. Meggörnyedsz, mint egy nulla. Kézfej továbbra is a levegőben. Áldozatára lecsapni kész madár. Látod, amint a villogó kurzor mögött millió nullás és egyes vonul végig rendezett sorokban, nulla és egy és megint egy és nulla és a kurzor után a legnagyobb nulla. „Mi a…!”
Elvileg nem lehet olyan egzotikus szó, hogy a magyarban található 40 betűvel ne lehetne leírni. Bizonyára található benne egy „á” vagy „o” netalán „e”, mássalhangzóként gyakoriság alapján pedig „v” vagy „l” vagy „s”. Állapotunk tehát nem válságos. Csak kétségbeejtő.
A szavak kutatásának vannak bejáródott technikái és egyetemes formái. Először a technikához nyúlok. Hogyan körbehatárolni az ürességet, a keresett szót más szavakkal megközelítve, amikor éppen a célt nem tudjuk azonosítani? „Kedves Google!, keresek egy szót (immár 5 perce), mellyel azokat a bizonyos fogalmakat illetjük, mely fogalmak egy bizonyos szövegkörnyezetben más szavak (határozott névelők?, igei igenevek? stb…?) mellett találhatóak, de semmiképpen sem rokoníthatóak olyan kifejezésekkel, melyre most sajnos egyetlen példát sem tudnék hirtelenjében felidézni.” Tizenegyezer-kétszázhetvenöt találat a semmire. Muszáj lesz sétálnom egyet.
Mielőtt még kétségbeesett hangú bejegyzést tennék a Facebookon, a szerkesztőség egy elárvult asztalán tornyosuló kötetekkel teszek szerencsét. Hátha éppen ott nyílik ki az Idegen szavak és kifejezések szótára, ahol bennem az üresség tátong. „Hanzli.” Nem éppen ezt kerestem, de egyszer még jól jöhet.
Beszéltem a szóhasználat, szóvadász „intézményesített”, ha jobban tetszik „egyetemesen bejáródott formáiról”. Itt vannak „ezek” is, pár lépés, a deszket el sem hagyva, a folyosón az első ajtó jobbra. Lektorok és korrektorok csinos hármasa, három hölgy, a Delete és a Backspace gombok megvesztegethetetlen birtokosai, a sallangok, a zsurnalizmusok és pongyolaságok szigorú ítélői. Szerencsémre a három hölgy megértően fogadja a bekopogtatásom indokát. Mert persze, Kosztolányi az ilyen gondolatficamokra azt javasolja, menjünk csak tovább, írjuk csak tovább az írandókat, mintha mi sem történt volna. De könnyű neki, mit jelent egy Kosztolányinak átlépni a semmit? Editek, Dórák és Rozáliák hármasa tehát megértően fogad, s mintha nekik is rémlene valami, mondják, a nyelvük hegyén van, mindjárt meglesz, mindjárt… Aztán mégsem. Látom: más szavakban, más összefüggésekben és egyáltalán: más rendszerekben gondolkodnak. Valahol ott csónakázik köztünk a levegőben a keresett szavam, de tudatunkkal közösen sem tudjuk körülhatárolni, körültapogatni e tengerrészt. Érzem, a tudatom megfeneklik az ürességben, egy téves betűközben, melyet a hiányos betűkarú írógép hagy a lapokon. Meg arra is gondolok, hogy „igen, más nem is érezheti át nyomoromat egyetlen szó miatt”. Hiszen másnak más szó hiányozhat, ez a hiány az enyém. („Légy vele boldog!”) Megköszönöm a segítségüket, „igen, szólni fogok, ha meglesz, persze”. Arról a félelmemről, hogy meglehet, nincs is ilyen szó, az egészet csak beképzeltem, jobbnak láttam bölcsen hallgatni. Mert ki tudja (ha én sem), hogy nemcsak valami belső hiányom, lelki elfajulásom kívánkozni a felszínre, mely valaha még ép volt, de az idők elteltével visszafejlődött, elkorcsosult, s most alaktalanságában a szavak által akarna tárgyiasulni?
Közben telefonon keresnek. Kérdezik, „hogy vagy?”, mondom „megvagyok”, hozzáteszem „remekül, mindjárt megbolondulok”, kérdik, hogy „de hát miért?”, erre elsírom, hogy „hozzám már hűtlen lettek a szavak, legalábbis egy”, kérdik, hogy „melyik lenne ez az egy?”, mondom „ez érdekelne engem is!, az egy, »A« szó”, mondják, hogy „nem értik”, mondom „én sem”, kérik, hogy „nyugodjak meg”, mondom „megnyugodtam”. (Majd szétvet a düh.)
A Facebook üzenőfalára írom: „Barátaim és ellenségeim, ismerősök és ismeretlenek: Szót kérek, csak egy szót!” Vannak, akik válaszolnak, akadnak, akik szó helyett mást ajánlanak. De azt sürgősen. Verem a billentyűzetet: „Szóban én nem ismerek tréfát!” Írják: „Ha vicceket keresek, akkor a Grimaszba lapozzak bele.”
A hiányszótár remek egy találmány. Azon szavakat gyűjti egybe, melyek egyes nyelvterületeken hiánycikk. Megtudom például, hogy mi az a domó. Mármint az a képződmény, amely a kukoricapattogtatás során, ki tudja a fizika és kémia törvényeinek mért nem engedve, megtagadja a kipattogást. Hát ezek a kukoricaszemek, melyek már nem egyszerű kukoricaszemek, a domók. Az én bajomra azonban nem kínált írt. Csak a tájszavakat gyűjti közös kötetbe, pedig nekem egy személyre szabott hiányszótár kellene.
Délután lesz, aztán kora este. A jegyzet pedig a türelmesen villogó kurzornál megszakad.
Végső reményem ekkor, úgy 16 óra tájban botorkál be a szerkesztőségbe. Bajusza van, két narancsa és három almája, s közel negyven év újságírás a derekában. A zsurnalizmus vajdasági nesztora jóformán még kényelmesen el sem tud helyezkedni szerkesztői asztalánál, nyomban ott termek: „Miklósbácsiegyszónemjuteszembe.” Fájdalmas sziszegések után mégiscsak helyet foglal. Ki tudja, mit láthatott rajtam, az ingerültségnek és türelmetlenségnek miféle színeváltozásait? Megremeg a bajusz. „Hogy kérdezzem meg este fél kilenckor, mert hogy így, ilyen hirtelen, persze, hogy nem fog eszébe jutni.” S itt meg kell álljak egy pillanatra. Mert mi van akkor, ha valóban a kérdezési módszerem rossz, s már régen meglenne a szó, ha nem frontálisan, mintegy a karambolt is kockáztatva szegezném mellnek a kérdést? „Hanem akkor hogyan?”, kérdeztem Árpádot, egy fiatal újságíró kollégát. „Hogy mért nem valami mesével kezdem, lassan vezetve rá a delikvens a kérdeznivalóra?” Egy mesét, ismételgetem magamban a tanácsot. Egy egész mesét egy szóért? Veszett fejsze nyele…
Az estéből szép csendesen másnap este lett. Bajusz a folyosón, három alma és két banán sántikálva közeleg. „Miklósbácsinekemmégmindignincsmegaszópedig”… Pedig ezen rágódtam egész éjjel. Semmi. Ki tudja, a szemem alatt milyen kék karikákat, rángatódzó arcomon a gondolkodás hagyta nyomokat láthatott? A bajusz megremeg. „Hogy bizony ő erősen törte magát a szón, de sehogy se, hogy eszébe jutna.” Kiderül, a problémát édesapjának, Szeli István nagy tiszteletben álló irodalomtörténésznek is felemlítette, s kiderült legnagyobb sajnálatomra az is, hogy szavammal nemcsak magamnak okoztam álmatlan éjszakát. Ám ekkor, Isteni sugallat!, a bajusztól távoztomban, ki tudja, milyen mélységekből beugrik, hol hallottam, hol és kitől hallottam én ezt a keresett szót!
Utam másnap az egyetemre vezet, pontosabban a könyvtárba. Látom, éppen vizsga folyik, látom, éppen a keresett tanár vizsgáztat, s nemrég kezdték, ezt is megtudom. Helyén vagyunk, csak az idő sürget kicsit, a jegyzet átadásának határideje. Tehát már csak egy vizsga megzavarásának kellemetlen aktusa áll előttem, s meglesz a kívánt szó. „A” szó! Ezen ne múljék…
Rohanok vissza keblemen a szóval, rohanok a szerkesztőségbe. Kapcsolom fel a számítógépet, fut a program, peregnek nullák és egyesek, pulzál a kurzor. Elő a szóval!
Nem stimmel. Forgatom a mondatot. Nem passzol. Forgatom a szöveget. Nem illik oda. Jeges iszonyat. Meggörnyedek, akár egy nulla.
Úgy látszik, az ember zárójelben születik, és hiányjelek között hal meg.
