Felesége, Debreczeni Gyöngyi halála után hetente több alkalommal is telefonáltam Ottliknak: jöjjön el hozzánk Újvidékre két-három hétre, nálunk még tart a vénasszonyok nyara, augusztusi fényárban ragyog a város, a Duna-part, a Kapitány-sziget, a szerémségi oldalon a péterváradi vár. Megnézhetnénk az Újvidéki Televízió vetítőjében a portréfilmjét, amit még nem látott, pihenéssel tölthetné ezeket a napokat, nem terveznék protokollbeszélgetéseket számára teljesen ismeretlen írókkal, nem hurcolnánk magunkkal múzeumokba-képtárakba sem, semmilyen idegenforgalmi nevezetességet nem tekintenénk meg, csak céltalanul csatangolnánk a városban és környékén. A Forum Kiadóban fölvehetné az írásaiért járó tiszteletdíjakat (már a Híd is kiutalta a honoráriumát a Buda -kezdetek közléséért), aztán hálókocsiban vagy a belgrádi repülőtérről Dalmáciába utazhatna „napozni, tengerben pancsolni és homokvárat építeni, mint Medve Gáborék az uszodában”.
Október végén a bécs–budapesti gyorssal érkezett Újvidékre, ütött-kopott öreg papírkofferral a kezében, kalapban, de kabátját a karjára vette, mert nálunk még majdnem igazi nyár volt, s ezt érezni lehetett a lehúzott ablakú vonatfülkében is. Taxiba ültünk, s a hazavezető úton megnyugtattam: zászlósúri előjogait tiszteletben fogjuk tartani, szokásain nem kell változtatnia, akkor jön ki közénk a szobájából, amikor kedve tartja, ha délután hatkor, akkor délután hatkor, mint AHegy Lelke című novellájának hőse, nem fogjuk azzal ébreszteni-idegesíteni, hogy „Tálalva van, kihűl a leves”, mert ezt én is nagyon utálom, kedve szerint akár egész nap pizsamában lehet, vendéget nem várunk, ha pedig valaki hívatlanul mégis becsöngetne hozzánk, látványos ellenszenvet tanúsítva határozottan, sőt fenyegetően elállom az útját… Előbb csak elmosolyodott, aztán el is nevette magát egy szuszra elhadart mondókám hallatán (Pesten többször megtörtént, hogy késő délután vagy akár az esti órákban is slafrokban vagy pizsamában fogadott: szerette a civil kötetlenséget), aztán másvalamiről kezdtünk beszélni, de a lényeg az volt, hogy Ottlik megérkezett Újvidékre.
Elfoglalta vendégszobáját, aztán kint a nappaliban ölébe vette Hobogász urat, a kandúrmacskánkat (ezüstcirmos volt, Csongor megbízható szövetségese és pótolhatatlan játszótársa), s egy kávé mellett megbeszéltük közös dolgainkat. Abban maradtunk, hogy másnap délelőtt megnézzük a portréfilmjét az Újvidéki Televízió vetítőjében, elsétálunk a Forum Kiadóba, pénztári látogatásunk után pedig betérünk a Híd szerkesztőségébe is, egy félórára, ahol Bányaiék várnak bennünket. A következő napon kiautózunk a Kapitány-szigetre, csónakázunk a Duna holtágában, estefelé pedig, a parton, közelebbi ismeretséget kötünk apám egykori katona- és hadifogolytársával, Balogh Józsi bácsival, a tekintélyes orvhalásszal, a sügérek, csukák, dunai kecsegék és a szerémségi bortermés avatott szakértőjével. (A második világháború idején Székesfehérvár közelében négy szovjet tankot lőtt ki, s az oroszok csak akkor tudták foglyul ejteni, amikor elfogyott a muníciója.) Irodalomról nem lesz szó a szigeten, nyugtattam meg, a szigetlakó magyar és szerb halászok kímélik a látóidegeiket, újságot sem olvasnak, nemhogy regényt, nyáron is gumicsizmában járnak a kocsmába, asszonyaik pedig, a Délvidék igazi nagyasszonyai olyan halászlét főznek, amitől a legrátartibb szegedieket is elfogná a sárga irigység. Ottliknak tetszett a fesztelen program, nem tett semmilyen ellenvetést, és másnap délelőtt már tíz órakor dübörgött a szörnyű villanyborotvája a fürdőszobában.
A portréfilmmel elégedett volt, kőszegi felvételeinkkel is, különösen azzal, hogy a katonaiskola épületét és a park hatalmas fáit akadozó kürtszó („Aki nem lép egyszerre…”) viszi át a regény belső világába. A Híd szerkesztőségében Bányai és Bordás a folyóirat novemberi számának levonatával várt bennünket. Németh Mátyás pillanatfelvételt készített rólunk, s a MagyarSzó másnap hírt adott Ottlik Géza magyar író újvidéki látogatásáról.
Miközben a nyomdai levonatot nézegettük, bejött a szerkesztőségi szobába Maurits Ferenc, a regényrészlet illusztrátora. Bemutatkozott, leült, de néhány perc múlva már fel is állt, és elköszönt tőlünk (telefonon keresték a nyomdából). Öt vagy tíz percig volt velünk mindössze.
Furcsa, szürreális rajz volt az Ottlik-regénykezdetek illusztrációja, jellegzetes mauritsi értelmezése a világnak, meggyötört emberfigurákkal, valamilyen tiszti, kadétiskolai vagy cserkészvállpánttal, két névvel (Lexi; John Varus), a vállpántos figura karján SAJTÓ feliratú szalaggal, egy semmibe nyíló ablakkal (Változás? Feketeség? Valami fordul? – A tenger odakint? Az éjszaka vége? A szél?), s egy krátert keretező másik ablaknyílással. Ottlik valószínűleg nem értette a különös szövegrajzot, és nem is érthette igazán, hiszen nem ismerte Maurits világát. Ezt persze nem tette szóvá, csak udvariasan megköszönte a munkáját.
A „Boskovics” (Jovan Bošković) utca, ahol laktunk, a házunktól a Forum saroképületéig kanyarodott. Hazafelé mentünkben elmondtam, hogy a Délvidék visszatérésének éveiben Kosztolányi Dezső utcának hívták, és amióta erről tudomásom van, magamban csak így hívom. – Jó, hogy én is tudom – jegyezte meg Ottlik –, legközelebb majd így címezem nektek a levelemet. – Azt válaszoltam, hogy ezzel még várjunk egy kicsit. Kosztolányiról beszéltünk egészen hazáig, talán még a lépcsőházban is. Nem tudott arról, hogy kéziratban fennmaradt Kosztolányi egyik regényvázlata (Dér Zoltán szabadkai irodalomkutató találta meg a hagyatékban), s hogy e feljegyzése más dokumentumokkal kiegészítve a hatvanas években Mostoha ésegyébkiadatlanművek címmel megjelent a Forum kiadásában.
Ottlik kamillateával kezdte a napot, mint Attila úti otthonában is, azután lezuhanyozott, megborotválkozott, és megreggeliztünk. Déltájban Csongorral elmentek a Halpiacra, később asztalhoz ültünk, ebéd után pedig már szaladt velünk az idő.
Volt egy acélszürke Renault 4-es gépkocsink, Kati vezette, és Csongor volt a navigációs tisztje. Ezzel a kényelmes kis autóval jártuk a várost, ezzel látogattunk ki a Kapitány-szigetre is. Én közben nem erőltettem irodalmi témákat, arra gondoltam, lesz rá időnk Pesten is. Többnyire Csongor és Kati tartották szóval, egyszerű, jóízű, hétköznapi dolgokról beszélgettek, Ottlik nem is nagyon figyelt másra, csakugyan nem érdekelték az utunkba eső építészeti és más nevezetességek.
Az utolsó délutánt a Kapitány-szigeten töltöttük el.
A Duna holtágában csattogtak a halak, szünet nélkül brekegtek a békák, zengett a víz, galambok szálltak fölöttünk és apró légi tünemények, partifecskék, fenyőrigók, széncinkék. A sziget belsejében egy nagy harkályt pillantottunk meg, Csongor élénken mutatta, hogy milyen szép a tolla, és milyen szorgalmasan kopácsol, aztán okos kis homlokát megpróbálta összeráncolni, és komolykodó arccal elmagyarázta Géza bácsinak, hogy hasznos madárról van szó, mert a harkály tulajdonképpen a fák doktora: meggyógyítja a fákat.
Hosszan barangoltunk a szigeti erdőben. A Sodros közelében egy békésen baktató sündisznócsaláddal találkoztunk, később pedig, egy tisztásra érve, kiterjesztett szárnyú réti sas suhant el fölöttünk hangtalanul. Alacsonyan szállt, vitt valamit a csőrében.
E három nap alatt Ottlik lebarnult és föléledt.
Különösen a szigeten támadt föl az életkedve. Elvarázsolta a teremtés dicsérete, ez a mozgalmas, eleven, szüntelenül brekegő, folyamatosan kuruttyoló önfeledt világ, fölélénkítette a friss levegő, a csípős dunai szél, megnyugtatták a csendes, hatalmas fák, a gazdagon áradó vadszederbokrok, az erdő álomszerűen kanyargó ösvényei. Miközben csónakunk lassan úszott a Duna holtágában a hajógyár felé az alászálló, alkonyodó ég alatt, könyékig fölhúzta zakója ujját, kezét csuklóig a vízbe eresztette, és így is hagyta, szétterpesztett ujjakkal, míg ki nem kötöttünk.
Később átkanyarodtunk a szemközti partoldalhoz, és megálltunk az erdőszélen egy rongyos halásztanya előtt. Farönkökre, gyalulatlan asztalhoz telepedtünk le (– No, csakhogy megjöttek, már azt hittem, elfő a halászlé – köszönt ránk Józsi bácsi, és borospoharakat tett elénk), tűz parázslott a bogrács alatt, egy kicsit marta a szemünket a füst, és ránk támadtak a szúnyogok, de ennyit érdemes volt szenvednünk, mert a tüzes halászlé és a szalonnapörcös túrós csusza után sült kecsegét kaptunk Ilus nénitől, miközben az ura komótosan borozgatott velünk, a téli halászat fortélyait taglalva. Ottlik érdeklődve és élvezettel hallgatta az öreg ízes beszédét, anekdotákkal fűszerezett, szerteszét ágazó történeteit, csak néha kérdezett tőle valamit. Közben észrevétlenül ránk esteledett, lehűlt a levegő, s mire hazaértünk, kicsillagosodott az ég. – A senki szigetén voltunk vendégek – mondta Ottlik csendesen, amikor a házunk elé értünk, és mélyet sóhajtott. Csongor még útközben elaludt az autóban, úgy kellett fölvinni a szobájába.
Reggel egy kicsit megilletődötten búcsúztunk el egymástól. Az előszobában vendégünk letette maga mellé a kopott, öreg bőröndjét, megsimogatta és megcsókolta Csongor feje búbját, aztán fölegyenesedve Katit ölelte át, hosszan, mintha nem akarná elengedni. Ugyanez a jelenet megismétlődött a házunk előtt is, ezúttal már jókedvű, hangos változatban.
Taxival kísértem ki a buszállomásra, ahonnan a belgrádi repülőtérre utazott tovább. – Elég nagy baj, Géza bátyám, hogy nincs kocsid – jegyeztem meg útközben, színlelt komolysággal. – Miért lenne baj!? – kérdezte megütközve, már-már sértődötten. Ottlikék szűkös körülmények között éltek, feleségének, amíg élt, minden forintot gondosan be kellett osztania mindennapi kiadásaik fedezésére. – Van otthon egy régi könyvem – kezdtem magyarázkodni az öreg halász tempós lassúságával –, Magyar pohárköszöntő az életben előforduló minden alkalomra, a Franklin Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda adta ki, Kossuth-címeres, szép, színes fedőlappal. Ebben azt olvastam, hogy a régi Magyarországon a szívesen látott vendég kocsijából kiszedték a kereket, és három hét előtt nem szabadulhatott. – Legszívesebben veletek maradnék – mondta Ottlik elgondolkozva. – Kár volt másféle utat is terveznem. De megvan a repülőjegyem, és Veráék várnak a tengerparton.
Beraktam a bőröndjét a busz csomagtartójába, és elköszöntünk egymástól.
*
Két évvel később, déltájban valaki kopogott a bejárati ajtónkon. Maurits Feri állt a küszöbön, kezében egy csomagolópapírba csavart, összegöngyölt rajzlappal.
Beljebb akartam hívni, de csak az előszobába lépett be. – Ezt neked hoztam –- mondta szűkszavúan, ceremónia nélkül, s a kezembe adta az összetekert rajzlapot.
Villanyt gyújtottam, hogy szemügyre vegyem az ajándékát.
Nagyméretű, színes Ottlik-képet tartottam a kezemben. Furcsa volt, ismerős és ijesztő; agresszív látvány, olyannyira, hogy hirtelenjében nem tudtam mit mondani. – Mivel viszonozhatnám…? – kérdeztem zavartan, hogy mégis mondjak valamit, mert dicséret nem szaladt ki a számon. – Semmivel – mondta Maurits –, semmivel. Csak tedd el valahova, mert a nyomdában elkoszolódna… Mennem kell a kiadóba. Majd beszélünk még – ezt már a folyosón mondta, lesietett a lépcsőn, és eltűnt a fordulóban.
Maurits őstehetség volt, a szó nem elkoptatott, eredeti értelmében. Elemi erő mozdult meg benne már tizennégy–tizenöt éves korában. Fél évszázad elmúltával is élénken emlékszem egyik kamaszkori kavicstanulmányára. Márványhullámos, tükörsima, háromdimenziós kő volt e tenyérnyi tusrajza, kézbe vehető, lapogatható, erőt sugárzó, bonthatatlanul egylényegű, fénylő bizonyosság.
Domonkos István Nature morte című verséhez készített először illusztrációt, tizenhat évesen. Már e korai szövegrajza is olyasfajta, szinte pátriárkai életlátást, zord tudást tükrözött, amit ámulva-idegenkedve fogadtunk valamennyien.
gondoltál-e ezzel a kiűzetéskor
karddal és nappal fejed felett
mikor befogva még meztelen szemed
derékban meghajolva a bűnre támaszkodtál
– írta bibliai csendéletversében Domonkos, és Maurits rajza ugyanezt mondta el a vonalai, a rovátkái néma nyelvén.
Az Ottlik-portrét Csigó László közismert fotója alapján rajzolta meg. Ez érthető is volt, hiszen csak néhány percig látta szemtől szemben Ottlikot; a „modell” távolléte miatt valamilyen támpontra, a valószerűség fogódzójára volt szüksége. Felismerhető portré csak így alkotható meg.
Ottlik arcvonásai azonban csak keretül szolgáltak számára. Maurits átvitte a maga szellemvilágába a fényképen megörökített arcot, és a pusztulás bélyegét ütötte rá. Vibráló vonalvezetéssel végigszántott a szemeken, éles repedéseket vésett az állra, hálót bontott a dús szemöldökfonatokból, és szürke varjúszárnnyá tépte az egyik lágyan hullámos, hófehér hajtincset. A kép alaptónusa a szürke és az égővörös; itt mindkettő a halál és az elmúlás színe; az áll alatti árnyék már koromsötét; ez a gyászé.
Délvidéki képzőművészeti lexikonában Balázs-Arth Valéria a Maurits-tárlatok kritikai visszhangjából idézett: „vonalai rezgők, nyugtalanok, drámaiak”, s ehhez hozzáfűzte azt is, hogy Maurits alkotásainak állandó témája a halál, az elmúlás.
De Ottlik szeme…
Cipi és a vers című írásában, amely tizennégy évvel a halála után, posztumusz írásként, Az élők mértana című könyvében jelent meg, ezt írta Nemes Nagy Ágnes:
„… Harmadszorra Pista üvöltött egyet a telefonba. Nem csodálom. Akkor Cipi némileg nyugtalankodni kezdett, no nem nagyon, és elhozta hozzám Pista versét. Mi ez, kérdezte.
– Itt arról van szó – mondtam neki, átfutva a verset –, hogy Pista Párizsban sétál. De lehet, hogy Londonban, mindenesetre egy nyugati nagyvárosban. – Cipi ült a dívány szélén, és mogyorószín ölyvszemében mérhetetlen bizalmatlansággal meredt rám.”
Ottliknak valóban mogyorószín szeme volt, ez Csigó László fényképén is látható. Maurits látomásszerű arcképén szürke a szeme, szürke és üres a tág szembogara is.
A Maurits-portrét nem mutattam meg Ottliknak. Lefényképezhettem volna, akár magammal is vihettem volna Pestre, vagyis Budára, de ehhez semmi kedvem nem volt. Nem is kereteztettem be. Valahol mennyezetközelben kapott helyet egyik könyvespolcunk tetején, összegöngyölve, becsomagolva, cukorspárgával összekötve. Eldobni nem akartam, de nem tudtam vele mit kezdeni. Aztán megfeledkeztem róla, nem gondoltam rá, egészen Attila úti utolsó látogatásomig.
Azon a július végi napon fölismertem Ottlik arcán Maurits ijesztő és kegyetlen módosításait. S azt is, hogy már semmit sem tehetek; végérvényes és jóvátehetetlen minden; és hiába karolom át egy pillanatra, hiába marasztalom, ez már csak egy tétova, elkésett mozdulat, mert beszélgetéseinknek többé nem lesz folytatása.
____________
(Részlet a szerző Scott kapitány utolsó feljegyzése című könyvéből, amely a Püski-Masszi Kiadó gondozásában az ünnepi könyvhétre jelenik meg.)
