16.
Bármennyire is nehezünkre esik, mégis azt mondom, a jelenben kell élnünk. Mert más életünk nincsen, csak ez az egy. Itt és most. Még akkor is, ha karmahívők vagyunk, vagy valamilyen más meggondolásból úgy vigasztaljuk magunkat: lehet még egy esélyünk. Nem lehet! Az, aki itt és most vagyok, csak most létezem: valamennyi megvalósított és meghiúsult álmommal, az összes nyavalyáimmal, a gondosan összerakosgatott kis boldogságmorzsáimmal, a hitemmel és az időnkénti hitetlenségeimmel, a kétségeimmel és a vigasztalódást nyújtó pillanatokkal, mindazokkal, akikkel eddig találkoztam, meg azokkal is, akik még csak ezután lépnek az életembe.
Tudom, hogy az ember életében a legnehezebb dolgok egyike: szembenézni a minket körülvevő világgal, de mindenekelőtt önmagunkkal. A tetteikkel, a végig nem gondolt gondolatainkkal, a gúzsba kötő gyávasággal, a kibontakozásunkat megrekesztő félelmeinkkel, zátonyra futott terveinkkel meg önmegvalósíthatóságunk sikertelenségeivel. Ha mindezeknek megengedjük, hogy eluralkodjanak rajtunk, elszalasztjuk annak lehetőségét, hogy valóban kiteljesedjenek a létezésük adta esélyek önnön valónk maradéktalan realizálására.
Egyre többen cserélik fel a jelenvalót, általában a múlttal vagy a jövővel. A múlttal, avagy a jövővel takaróznak, így próbálják a jelen kudarcait áthidalni, amikor képtelenek túltenni magukat a balsikereken, meg a vereségként megélt helyzeteken. A múltban élnek, ami már régen nincsen, mások a holnap megidézésén mesterkednek. Menekülnek a képzelt jövőbe, a nemlétezőbe: ez lesz, meg az lesz, majd ha... Pedig nincs majd ha! Csak a van adta helyzetek sokaságára számíthatunk, csak azokból válogathatjuk ki az alkalomszerű problémamegoldó eljárásokat, melyek mélyrehatóan vagy éppenséggel felületesen, de képesek orvosolni az előállt nehézségeket.
Ha minden alkalommal, amikor akadályokba ütközünk, amikor úgy tűnik, nincsen kiút egy-egy zsákutcából, ha tehát minden alkalommal meghátrálunk, s a jelent felcseréljük egy még nem létező jövővel, illetve egy már régen lezárult múlttal, észrevétlenül szokásunkká válik az állandó megfutamodás, s egész életünk egy kormányozhatatlan, biztonság nélküli, képzelet szülte létezésformára szűkül. Ilyenkor mondjuk azt, hogy az életünk a sors játékszerévé silányult. Pedig nem silányult, mi silányítottuk azzá. Azzal pl. hogy a jelen idejű lét árnyoldalaival való küzdelmet hitványságból vagy kishitűségből nem vállaltuk fel.
Elmenni a jelen mellett anélkül, hogy észrevennénk, tudatosulna bennünk, miszerint a megvalósuló életünket a ma napsugarának fénye világítja meg, a ma nyíló tavaszi virágoknak illata és szépsége veszi körül, a ma született gyermekek ártatlan mosolya nemesíti meg, a legnagyobb vétség. Olyan mulasztás, olyan bűn, mely visszahozhatatlanul és végérvényesen azonossá válik emberi lényegünk kerékbetörésével.
„Elég minden napnak a maga baja” – olvashatjuk a Máté szerinti evangélium 6. részében. Sokan és sokszor figyelmeztettek/figyelmeztetnek bennünket hasonlóképpen. Mert aki valóban életet szeretne nyerni, csak úgy teheti, ha elébe megy a ma kihívásainak, ha a ma keresztjét veszi fel. Az emberi boldogság forrása is a pillanatban megnyilvánuló kegyelemnek, nem pedig a múlt, illetve jövő beteljesedésének/beteljesülésének az ajándéka. Ha elszalasztod a pillanat adta alkalmat arra vonatkozóan, hogy az általa felkínált öröm érzése átjárja testedet-lelkedet, ez a konkrét lehetőség soha többé nem tér vissza.
Próbálj tehát odafigyelni a téged körülvevő világra, még akkor is, ha olyan érzésed van, hogy abból csak kellemetlenség, esetleg kiábrándultság származik. Merthogy a rózsa is csak a töviseivel együtt illatdús, a szivárvány lélegzetelállító színeit pedig csak akkor pillanthatod meg, ha előzőleg az úton a zuhogó eső miatt éreztél bosszúságot.
Sohasem késő elkezdeni a jelen szépségeinek felfedezését. Teheti ezt mindenki a saját mértéke szerint. Lehet hogy ebben a lármás világban kicsit nehezebb rábukkanni az örömforrás kincseire, de mégis azt mondom, itt vannak körülöttünk, de mindenekelőtt bennünk. Ne engedjük őket meg nem történt, elmulasztott esélyként a semmibe veszni!
