Újra és újra, Istenem,
már kétezer év óta,
jön ez is meg az is, és mondja:
„Ő is csak ember volt! És éppen azért,
mert ő olyan ember volt, mint mi,
borulunk le előtte, éppen e miatt
szeretjük őt! És a lelke,
amelyet megölni nem tudtak,
bennünk él tovább!”
Újra és újra, fivérem,
jön valaki, és arról elmélkedik: „Szenvedéseit
nem érezte igazán,
mert istenségének
narkózisa ettől őt megóvta!
Meghalt az időben, de az
időn kívül élt!”
Így mindez
csupán egy fölemelő színjáték lett volna?
És te az égbe menekültél…
Újra és újra, pásztorom,
ha valaki fölveszi a keresztjét, és követni
próbál téged, kigúnyolják őt:
„Ne legyél már ennyire beképzelt! Kinek hiszed
magadat? Szentnek? Na, ne röhögtess már!
Hát nem te zavartad el már megint a koldust? És tegnap
nem miatta dühöngtél?” Tanácstalanul
álldogált az úton, és többé egyetlen
lépést sem mert lépni.
Ha követni akarjuk az Igét, mesterem,
halkan azt mondják nekünk, minden bizonnyal
az csak egy későbbi toldalék. Az akkori időkben
hasznos koholmány. Manapság viszont
új parancsolat vonatkozik a fölnőtt keresztényekre.
Ezenfelül meg mindaz, ami az Írásban benne van,
annyira nem szó szerint értendő. „Írva vagyon:
Hiszen a betű öl, a Lélek pedig éltet!
Találja meg tehát mindenki a saját törvényét az Írásban!”
Mi történne akkor, uram és megmentőm,
ha már holnap veled együtt
a helytartó elé kellene állnunk? – Még mindig
nem tudjuk, ki vagy! A jóllakottaknak
lázadó maradsz. Az éhezők meg
azzal vádolnak: Ezek a kövek
nem változtak kenyérré! – Mert nekünk mindannyiunknak
kő van a szívünk helyén. – És mi azt kiáltjuk,
mi, akik egymással oly régóta, oly elkeseredetten hadakozunk,
egyhangúan azt kiáltjuk: „Feszítsd meg őt!”
