Kifli volt aznap, hatalmas, közepén üreges, gerincén végig szezámmaggal meghintett kifli, és egy meglepően egészséges, ropogós zöldalma. Hozzá a könyvtár csöndje, a monitor lehalkult búgása, pihenés, ha tíz percre is.
Eszegettem tehát, hátradőlve szakadozott műbőr huzatostul már rég lelkemhez nőtt, régimódi fotelemben, keresztbe vetett lábam az asztal alatti gépház mellett. A kifli feléig sem jutottam el, amikor finom, alig hallható csámcsogás ütötte meg a fülemet, s ahogy ezzel egy időben le is pillantottam, látom, amit még sohase láttam, élőben, mindössze fél méter távolságról talán. A gépház túloldalán egy egérke uzsonnázott elmerülten. Az előző napi uzsonnából lehullott morzsákat szedegette csöndben, percekig. Furcsamód szép kisegér volt, szinte amolyan Jerry-fajta, sötétszürke, fényes, bársonyos szőrzetű, fekete szemei az átlagosnál jóval nagyobbak, csillogóak, ezt is tisztán láthattam, hisz egyszer-kétszer, úgy is mondhatnám, nyílt tekintettel, rám pillantott.
Nem csoda, hogy épp sehogy sem reagáltam. Ellazultan rágcsáltam tovább a kiflit, az almát, ő a morzsákat, jóízű lakmározása nyomán lassan tisztult a padló. Egyszerűen társult hozzám tulajdonképpen, hisz észre sem vettem, mikor bújt elő. Csöndben uzsonnáztunk, tán azt is mondhatnám, boldogan, vagy legalábbis azzal a megnyugtató örömmel, hogy kettesben mindig jobban esik az étel.
Lehet, hogy tehettem egy meggondolatlan mozdulatot, amikor eszembe villant, hogy ilyenkor most és mindig és mindörökké mi a teendő: csak toppantok egy halkat, ő már menekül is, eltűnik, egérragasztót szerzek, hisz az az egérfogás eddig legjobban bevált módja, számos egértársát segítettem már ilyképpen, ennyi év alatt, a túlvilágra, vagy legalábbis ítéltem kegyetlen, életfogytiglani fogságra, mert hát, a könyvek... És ne adj isten, ha még be is talál nősülni, abból nagyon gyorsan nagycsalád-találkozót szervezhet itt, a könyvtárban. Borzalom.
Egy önkéntelen, alig észrevehető moccanásom okozhatta tehát, hogy egyszer csak visszahátrált (mintha visszatáncolt volna) vagy húsz centit a fal felé, leült, összekuporodott, kerekebbre nyitotta fekete szemecskéit, figyelt.
Összenéztünk. Okos tekintete egy pillanat alatt, újra meggyőzött. Vagyis megint csak nem tettem semmit, ő viszont, picit nyújtózva, kiegyenesítette a hátát, visszasétált a morzsákhoz. A maradéknak még vagy felét megeszegette, megfordult, befutott a sarokba, sőt, könnyen lehet, hogy a sarki lyukba.
Másnapig tépelődtem, mit kezdjek vele. Mi késztette vajon e különös barátság kezdeményezésére? Hisz a morzsákat felszedegethette volna akkor is, amikor épp senki sincs a könyvtárban. Hogyhogy nem félt? Rajtam sem futott át az ijedtségnek még az árnyéka sem. A magányát szerette volna megosztani velem? Mert valami ilyesmi volt ez az egész. Kellemes kommunikáció, néhány perc lazítás, kettesben. Valami közös hullámhossz. Találkozás.
Végül az egérfogó mellett döntöttem. De a legkíméletesebb mellett, amelyben sem szög nincs, sem más gyilkos fegyver, vagyis amelynek semmi köze a nyaktilóhoz. A gépház mellé helyeztem, a közepébe egy kis darab szalonnácskát. Ha odadugja a fejét, a kallantyú nyakon csípi, de tulajdonképpen nem tesz benne semmilyen kárt. Hát várom, hogy ott találjam, a kallantyú alatt, kivigyem az iskolakertbe, és elengedjem. Valahogy majdcsak integetünk egymásnak, mielőtt elfut.
