Desirének
„Alföldi por, amiről eddig még semmit sem hallottunk. Ez a por nem hasonlítható semmihez sem. Ennek a pornak külön konstrukciója, külön kémiája, sőt lélektana van. Ez a por él. Ezért figyelmükbe ajánljuk a következő címet: Alföldi por. Kérjük, írjanak hozzá egy regényt!” – olvashattuk a Vajdasági Magyar Irodalmi Akadémia által meghirdetett regénypályázat hívó mondatait. Az Irodalmi Akadémia nem bízta a feladatot geológusokra, kémikusokra és más egyéb tudósokra, hanem az írókat kérték, hogy vizsgálják meg alaposan, lelkiismeretes ihlettel, micsoda szörnyek alszanak ebben a nagyon is specifikus alföldi keverékben. A címet megadták hozzá, csak a regényt kellett megírni.
Hervadóban már a bácskai pipacs, amikor eredményt hirdetnek. Pedig milyen jót mutatott volna, ha a győztes író ingébe illeszthettük volna e vidám és egyszerű virágot, amely egy mezei idillre, egy duhaj kurjantásra vagy az iszákos ember vörös orrára emlékeztet. Az elhanyagolt dűlőút egyenes, mintha csak a képzelet húzta volna a távolból az ünnepség helyszínéig. Csíp az izzadság, mint a lóbögöly, de azért körbenézünk. Körülöttünk érzékeny, zajos, csörgő celofántáj. Forrón vakít az erős fény, remegő éberség, amitől az Irodalmi Akadémia tagjai is csak hunyorogni tudnak. Ott fenn a teremtő is meg szeretné örökíteni az ünnepség minden pillanatát, és addig nyomkodja az égi körvaku kioldógombját, hogy az végül beragad. Egy balkáni ember sárga és édes varázsitalt mér a várakozó, egyre zajosabb, gyülekező tömegnek. Ezerszínű ruhában páváskodnak a lányok, gyönyörködnek a napban, az életben és magukban. Mire odanézünk, a gyerekek kezére olvad a színes vattacukor.
Az eredményhirdetés kezdetére a dűlőút szélén horkolnak a részeggé gárgyult trombiták. Egy Csehovot reméltünk, aki a miénk, aki új és magyar, hangzik el az értékelés első mondata. Egy írót, aki úgy lát, mint még senki. Mert ideje volt, hogy lássunk. Látnunk kell ezt a kopár, mérges földet vigasztalanul, félszegen és meztelenül. Látnunk kell ezt a sajátos bácskai atmoszférát, felfedezni e különös elementumot, ezeket a szürke, gégeszárító, tüdőroncsoló, betegítő szemcséket, melyek esténként szúnyoghálókon döngicsélnek. Az alföldi por él. És annak gyomrába merni kell belenézni. A győztes regény elsápasztott bennünket erejével és művészetével. Már nem csak adomákat mesél a bácskai kedélyről, de valami nagyot mer és akar. Mondatai belelátnak az alföldi por szürke, sápadt arcába, sőt, a hasába is. E regényben porból vannak a fák, folyók, az érintés, a mosoly és még a fény is. A díjazott Mézes Mihály regényét porral írja. Most arra kérjük, olvasson nekünk belőle egy részletet!
