Avendale Pattillo: Töviskoszorú
A hóvirágnak édes az illata. A hóvirág túlélte a tél utolsó támadását, diadalmasan kinyílt, kis kelyhe világít, és ontja illatát. Nagytakarítok, egész nap nyitva az ajtó, lágy a levegő és édes, és édes a tavasz illata is. Hirtelen, egy éjszaka, máról holnapra, szinte egyik napról a másikra kirügyeztek a fák, a föld ismét csodás föltámadás reményében él, minden lélegzik, úgy érzem, rendbe jött a világ, és szépen teszi a dolgát, úgy, ahogy kell. Megjelent a katicabogár; szedegetem, rakosgatom szegény panelrózsámra, mert a levéltetű mindig minden rovarirtónak fittyet hány. Rengeteg a bodobács, előbújt a mezei poloska is, és cserebogárpajort találtam gereblyézés közben. Minden csupa-csupa asszociáció.
A melegben barkát bontanak a fák. A nagymama takarít. Szomorúan forgatja, nézegeti a zöld mázas aludtejes köcsögöt, megrepedt, használhatatlan, újabban minden kiesik a kezéből. Ez is elhágy, pedig még a megboldogult Kissnagymamáé volt… hallom, ahogy mondja…, hallom, ahogy hosszan elnyújtja az elhágy á-ját, majd furcsán elakad a hangja. A kitárt ajtón zuhog be a fény, a konyha fala frissen meszelt szagot áraszt, az almafa gyanúsan viselkedik, csodás, puha, zöldbe játszó ragyogás öntötte el, szinte megszólal, percek kérdése, hogy kipattanjanak a rügyei. Két napja nem fűtünk, és a pincében titokban gyűlik a tojás. A húgom naponta fölfedező útra indul, örökkön-örökké szimatol, mindent tud, mindent lát, és mindenhonnan lopkod.
Áldott szép húsvétnak gyönyörű ideje. Ez most a húsvét gyönyörű ideje. A készülődésé, a várakozásé. A tavasz egyelőre csak ígérkezik, tombol bennem az ünnep előtti hangulat; tudom, hogy meg fogjuk nézni a Szent Sírt, és el fogunk menni a föltámadásra. A körmenet nem biztos; a körmenet az idők folyamán sajnos kihagyódott; az utcáról először beköltözött a templom udvarába, amikor a templomtól elvették az udvart, és piacot építettek a helyén, tovább zsugorodott, és átment a templomba, aztán valahogy elsorvadt, egyszer csak nem volt. Nem emlékszem a pontos időrendre, meg aztán nálunk két templom is volt, összefolynak az emlékeim. Ha körmenet nem is, föltámadás mindig volt. Föltámadás mindig volt, és mi mindig elmentünk a föltámadásra, később is, amikor már alig voltunk néhányan a templomban, amikor a nővéremmel lopva, osonva, titkolózva, rejtőzve surrantunk be a mellékajtón. Szegény Margit, hiába osont, hiába surrant, tudták. Azok, akiknek ez volt a feladatuk, tudták és nyilvántartották, és kellő időben beavatkoztak. Én azonban emlékszem Margitra húsvét előttről, emlékszem, ahogy mosolyog, ahogy nevet, ahogy magyaráz; arra is emlékszem, ahogy reménykedve évről évre elutazik Szabadkára, arra a bizonyos utolsó vizsgára, és arra is emlékszem, ahogy hazajön, és már nem mosolyog. Még csak vigasztalni se tudtam, sokkal, de sokkal később, mondhatnám öreg fejjel tudatosítottam, miért buktatják meg minduntalan. Nem deklarálták nyíltan, de sunyin, ravaszul és alamuszin igenis ügyeltek arra, hogy gyanús családok gyanús gyerekei ne kapjanak diplomát.
Szeretem Zombort, és örülök, hogy szeretni tudom. Szeretem a megyeháza színes tetejének csillogását, a városháza belső udvarának kicsit dohos szagát; szeretem a zombori utcákat, fákat és boltokat, még a falba ágyazódott három 48-as ágyúgolyót is; szeretem a város bennem élő hangulatát és emlékét. Most, húsvét előtt, ahogy visszagondolok, a testvéremre emlékezem, ünnepváró, kipirult arcára, föltámadó mosolyára, cicaszemére, és emlékezem arra, hogy végül föl kellett adnia a reményt.
Nem tudom, lesz-e körmenet, nem tudom, élnek-e még azok, akik az új piacot az Öregtemplom udvarának helyére építtették. Azt sem tudom, azok életben vannak-e, akiknek feladatuk volt, hogy nyilvántartsanak, jelentsenek, és megrángassák a hittanra járó kislányok copfját.
Meleg van, a veranda ablakai tárva-nyitva. A nagymama ünnepi ruhája suhog. Sose vette le a fejkendőjét, sose hordott más ruhát, csak feketét, és mindig elment a föltámadásra. Nincs jóvátétel, nem lesz, nem is lehet. A testvérem huszonegy éve téren és időn kívülre csúszott, átlényegült fájó, keserű, tiszta áldozattá, én meg a majdani föltámadás reményében baktatok tovább.
2012. március 27.
