Szerte a Kárpát-medencében március 27-én emlékeztek meg II. Rákóczi Ferenc fejedelem születésének 335. évfordulójáról, ugyanakkor az idén 300 esztendeje annak, hogy a kuruc függetlenségi harc záróepizódjaként aláírásra került a szatmári béke, amely ugyan teljes függetlenséget nem hozott Magyarországnak, de megteremtette a politikai alapjait annak a felvirágzásnak, amely majd néhány évtized múltán, Mária Terézia és II. József uralkodása idején bontakozott ki.
Ismeretes, a XVII. század végén Magyarországra menekülő szerbek letelepítésével, majd később a határőrvidék megszervezésével a bécsi udvar legalább három célt kívánt elkérni: a felfegyverzett szerb katonaparasztság volt hivatott távol tartani a törököket, általuk biztosították az országhatár dél felőli lezárását a Keletről érkező gyakori pestisjárványok idején, és – harmad-, de nem legutolsósorban – a szerb csapatokat uszították a magyarokra minden olyan esetben, amikor azok felemelték fejüket a császári elnyomás ellen. Ez a bécsi taktika két évszázadon keresztül valójában szinte hibátlanul működött.
Rákóczi oldalán 1703, vagyis a függetlenség zászlajának kibontása után igen gyorsan ott találjuk a korabeli Magyarország minden nemzetének, népcsoportjának a tagjait: a ruszinokat és szlovákokat feltűnően nagy számban, de a felvidéki szász városok német nyelvű polgárságát, sőt román jobbágyokat is. Már ugyanazon év augusztusában a fejedelem kiáltványt bocsát ki a szerbekhez is, hogy csatlakozzanak a függetlenségi harchoz. Cserébe autonómiát és a személyi szabadságok biztosítását ígéri. Felhívásának nincs nagy foganatja, ugyanis Csarnojevics pátriárka, akit már egy ideje félig-meddig túszként tartanak internálva az osztrák fővárosban, szabadon bocsátásáért mintegy cserében a magyar kurucmozgalom elleni szerb fellépés mellett határoz. Döntésének végzetes következményei lesznek, véres, kíméletlen háború indul meg a magyarok és a szerbek között. 1704-ben a kurucok sikeres bácskai hadjáratát maga a fejedelem vezeti, de ezzel az összecsapásoknak nincs végük, csupán áttevődnek a Dunántúl és az Alföld más területeire.
Jellemző mind a szerb, mind a magyar utókor rossz memóriájára, hogy egy idő után már csupán az ellentétekre emlékezett szívesen, azt viszont kevésbé vagy egyáltalán nem emlegette, hogy Csarnojevics politikájának legalább részleges cáfolataként szerb csapatokat is találni Rákóczi „Pro Libertaté”-s zászlai alatt, még ha ez korántsem általános jelenség.
Hogy valóban harcoltak szerbek a kurucok oldalán, bizonyítja az alábbi példa.
1704 nyarán keltezték a Hunyad vármegyében, „Erdélyország szélliben, úgymint Vaskapun, Lasszón, Dobrasancon, Bukován, Margán, Gründán, Szagyisuron és Óabán lakozó Rácz katonaság” nevében Rákóczihoz azt a levelet, amelyben arra kérik a fejedelmet, hogy engedélyezze visszatérésüket szálláshelyeikre. „Ha pedig Na(gysá)god tovább is méltóztatik parancsolni, hogy táborozzunk, arra is készek lévén mindenkor, de alázatosan instáljuk (értsd: kérjük – Cs. B.), méltóztassék valami fizetést kegyelmesen rendelni, hogy mind ilyetén fogyatkozott állapotunkban cselédünket (értsd: családunkat – Cs. B.) táplálhassuk (...)” A levélírók a sóval való kereskedés biztosítását és a harmincad (ez egy korabeli adónem – Cs. B. ) eltörlését is kérik, valamint csapatuk számára a szabad kapitányválasztást. „Az iránt is alázatosan instálunk Na(gysá)godnál, lehessen szabad kereskedésünk a sóval. Harminczaddal, valamint ennek előtte, ne tartozzunk, hogy kenyerünket az által kereshessük, mivel a földnek soványsága és nyári időben is a havak nagysága miatt soha nem szánthatunk, hanem a sóért a török búzával tartott s avval kereskedhettünk ez ideig is. (...) De kapitányt is kivánunk magunk között rendeltetni, kitül függjünk, minthogy egy részit nemzetünknek méltóságos Generális úr, Pekry Lőrincz eő N(agysá)ga Csuda Balázs urunk commendója (értsd: parancsnoksága – Cs. B.) alá adta, s más része pedig Ivan Belgredán kapitány urunkkal vagyon – melyek iránt kegyelmes válaszát N(agysá)godnak alázatosan várjuk Nagyságodnak alázatos hívei életünk fottáig.”
Rákóczi – bácskai hadjáratából visszafelé tartva ekkoriban éppen Szeged mellett táborozott – így aztán július 31-én saját kezű aláírásával itt szentesítette a kurucok oldalán harcoló Hunyad megyei szerbek által kért könnyítéseket.
