A leszállópályán kiszámítható, biztonságosnak tűnő rendszerességgel tűnnek fel, majd vesznek el a ködben a gépek. Érkezés… ismerősök, családtagok, szerelmek tűnnek fel a kapuban, örömkönnyek, ölelkezés, a várakozás bizsergető izgalma járja át a testeket, az agyakat, a szíveket. A másik oldalon, az induló gépeknél az arcok várakozásteliek, turisták, diákok, bábeli zűrzavar, multikulturális homogén massza, futó ölelés, utolsó útlevél- és csomagellenőrzés, síró, fáradt gyermekek, unatkozó csitrik, szkeptikus öregek, szomorú szülők. Az érkezés várakozásteli izgalma vegyül a búcsú gyomorszájat összeszorító görcsével.
Itt állok veled. Már hajnalban taxiba ültünk, nem bírtunk a szobában maradni, öt évig éltünk benne, minden zuga rólunk szólt, diákéveinkről, nagy röhögéseinkről, veszekedéseinkről (emlékszel, amikor leköptem utánad a tizedikről féltékenységemben?), s mindenekelőtt arról az őrületes szerelemről, amit az ember, ha a Jóisten kezében van, épp ésszel túlél. Ha lezárja, feldolgozza, tovább tud lépni, hogy évtizedek után végre vegye a bátorságot, és leírja.
Két napja nem aludtunk, ültünk a szobában, beszélgettünk, megpróbáltuk egymást minden érzékünkkel, agysejtünkkel elraktározni, triviálisan hangzik, tudtuk, nem látjuk egymást többet. És ha igen, az már a világ másik felén lesz, akkorra mindketten megváltozunk, a szerelem átalakul, elcsendesedik, kilépünk mindketten az életbe, te a világ egyik felén, én 5000 kilométerre tőled, a másikon. Nem volt esélyünk, tudtuk. Ezért volt egyszerre szép és szörnyű az utolsó két nap.
Még egy óra, s indul a gép.
– Nálad vannak a papírok?
– Igen, drágám.
– A könyveim?
– Igen.
– Szeretlek, tudod.
– Igen. Én is. Jövőre, ha te is végzel, találkozunk valahol Nyugaton, akkor már én is mehetek. Rendben?
– Igen, rendben.
– Naponta írok, ebből a rohadt országból még telefonálni sem lehet, csak bejelentkezéssel, tudod.
– Tudom.
– Ha szabad országba kerülünk, összeházasodunk, lesz majd öt gyerekünk, nagyon szeretlek.
– Rendben, én is.
Annyi mindent szeretnél még mondani, de valami megállítja a torkodban a szavakat, tudod, úgysincs értelme.
Az egész reptér valami furcsa ködben kezd el úszni, a gyomrom összerándul, friss diplomámmal a zsebemben, a világ előttem nyitva, a margarétacsokor a kezemben (majd gondosan könyvlapok között megszárítom – ennyi marad majd belőled).
Bejelentik a gépet.
Menni kell. Megfogadtam, nem fogok visszanézni, persze nem bírtam ki. Az utasellenőrző udvariasan mosolyog. Lesújtó képet nyújthatok, többen furcsán néznek rám, egy kislány megfogja a kezem, kap tőlem egy szál virágot.
Már a kordon mögött vagyok, amikor meghallom a hangod, röhej, de mint egy hülye amerikai filmben elkezdesz utánam franciául üvölteni: – je t’aime mon amour, je t’adore – az emberek, már aki érti, mosolyognak, irigykednek, pedig itt semmi irigylésre méltó nincs, emberek, itt dráma játszódik le egy felvonásban. Öt év zárul le a moszkvai reptér hideg előterében, bábuskák, ivánok és szerjózsák balga képpel bámulnak rám, furcsállják, hogy ez a két idegen oroszul beszél egymással. Az utolsó képet megpróbálom hősszerelmesként örökre bevésni az agyamba, legyen miről mesélnem unokáimnak, hadd éljék ők is át a szerelem érthetetlen és megfoghatatlan őrültségét, naivságát, mindenféle racionalitástól mentes egyszerűségét.
Nagy Oroszország utolsó képeit sűrű felhők képében hagyom magam mögött, Ingrid Bergman sem alakított jobbat a Casablancában. De az csak egy film volt. Azt többször át lehet élni. Téged csak egyszer.
Két óra múlva hazaérkeztem.
Keserű érkezés volt. Az elhatározás már a gépen megszületett.
Alig pihentem meg, összepakoltam bőröndömet, s egyedül, feledésed reményévél nekivágtam a nagyvilágnak. Három évig még bennem éltél, mint a tűz. Ez így szép, ennek így kell lennie, ettől elviselhető az élet. Mindig mondtad nekem: ügyes vagy, minden akadályon keresztüljutsz egyedül is.
Átjutottam, megküzdöttem, belőled táplálkoztam sokáig, míg talán végre megtaláltam önmagam. Magam által, nem általad. Nem volt könnyű.
Évekig minden arcban téged kerestelek, téged akartalak, képtelen voltam olyan nőnek mutatkozni, amilyen melletted voltam. Bábuskák mondanák, kemény az élet, aranyoskám.
Talán. Talán most hazaérkeztem.
Majd egyszer visszarepülök Moszkvába, és bejárom egyedül minden zugunkat, utcánkat, terünket.
Most már menni fog.
