Liszt Ferenc 1856-ban (Wilhelm von Kaulbach festménye)
Hírhedett zenésze a világnak,
Bárhová juss, mindig hű rokon!
Van-e hangod a beteg hazának
A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója,
Van-e hangod bánat altatója?
…
És ha hallod zengő húrjaiddal
Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal
Zeng utánad bátor hangokon,
Állj közénk és mondjuk: hála égnek!
Még van lelke Árpád nemzetének.
Vörösmaty Mihály: Liszt Ferenchez (részlet)
Hiába tárgyalja nemzetiségi hovatartozását számos életrajzi tanulmány, Liszt Ferenc Árpád nemzetéhez tartozott. A trianoni békeszerződés fokozta ezt a vitát, hiszen Doborján, a szülőfaluja Ausztria része lett, s az osztrákok menten emléktáblát állítottak a „német” mesternek. Liszt Ferenc magyarnak vallotta magát, amit számos kijelentésében meg is erősített. Kell-e ennél nagyobb bizonyíték magyarságára? Hosszú ideig élt Weimarban, Párizsban, Rómában, de soha nem vette fel sem a német, sem a francia, sem az olasz állampolgárságot, de az osztrákot sem. Utazásai alkalmával magyar útlevelet használt, tehát magyar állampolgár volt. Gyermekei is magyar állampolgárok voltak, ez egy 1845-ben íródott leveléből derült ki. „Gyermekeim apjuk állampolgárságát viselik. Akár tetszik nekik, akár nem, magyarok” (Lammenais abbénak írt leveléből).
Kettőszáz évvel ezelőtt született a hírhedett zenésze a világnak 1811. október 22-én, a Sopron megyei Doborján faluban.
Rendkívüli előadói képességei hamar kibontakoztak. Tanulmányait Bécsben folytatta Salierinél és Czerninél. Tizenkét évesen már elsöprő sikert aratott Pesten. Párizsban telepedett le, ahol óriási hatással volt rá a francia nagymesterek vezető egyéniségeinek szellemi beállítottsága. Páratlan virtuozitása meghódította egész Európát, a nyugati nagyvárosokon kívül Kijevben és Konstantinpolyban is vendégszerepelt. Paganini „ördögi” virtuozitása letaglózta a mestert, aminek eredményeként Paganini káprázatos előadóművészetét átvitte zongorára. Berliozzal való kapcsolatai a programzene felé terelték alkotó képzeletét, amelyben a későbbiekben zeneszerzői munkássága ki is teljesedett. Az otthonnal kezdettől fogva szoros kapcsolatot tartott. Liszt hazafias lelkesedését 1840-ben a Nemzeti Zenede megalakítására tett alapítvánnyal pecsételte meg.
Első élettársa d’Agoûlt grófné volt, majd Sayn-Wittgenstein hercegnő irányította élete sorsát, aki rendkívül művelt asszony révén nagy hatással volt Liszt munkásságára is. Chopinnel való barátsága óriási jelentőséggel bírt fejlődésére. 1847–1861-ig Weimar zenei életének meghatározó egyénisége, zenei életének vezetője volt, mint zongoraművész és karmester. Az európai zenei fejlődés élenjáró irányítója, aki lelkesen propagálta a nagy géniusz Wagner művészetét. Alkotói egyénisége mind jobban kiteljesedett, meghódította Európát.
A művész zongorája a róla elnevezett múzeumban, Budapesten (Kovács Roland felvételei)
Weimart elhagyva, ideje nagy részét Rómában töltötte, majd Budapestre helyezte át működése súlypontját mint a Zeneakadémia főigazgatója és az ifjú zenésznemzedék tanítója. Tanítványainak nemzetközi serege a világ minden tájáról ide is követte a minden idők legnagyobb zongoravirtuózát, akinek előadóművészete továbbra is töretlen volt. Bár több intézmény választotta névjegyül Liszt Ferenc nevét, a Budapesti Zeneakadémia az egyetlen felsőoktatású intézmény, amelynek létrehozásában Liszt Ferenc személyesen részt vett, és amelyet ő maga, ez a kiváló alkotó és előadóművész-tanár alapított. 1875-ben a magyar parlament a Zeneakadémia elnökévé nevezte ki.
Amit Berlioz megkezdett, azt tökéletességre fejlesztette Liszt Ferenc, aki a zenetörténetnek egyik új korszakát nyitotta meg. Berlioz programjait a régi klasszikus szimfóniaforma ágyába fektette, ezzel szemben Liszt a programhoz alkalmazta a formát, s így vannak 3, 2 és egytételes szimfóniái illetve szimfonikus költeményei. Megtörte a formák egyeduralmát, kivívta a formaszabadságot, a szabad formaképzést.
Liszt a zenei interpretálás eszméjének legszélesebb arányú megtestesítője volt. Miután minden idők legnagyobb virtuózaként a leguniverzálisabb (zenekarszerű) zongoratechnikát kifejlesztette, Bachtól Beethovenen, Paganinin, Schuberten és Chopinen át Berliozig Schumannig és a romantikus operáig minden arra érdemes munkát propagált eredetiben, vagy kiváló átiratban. Weimari tartózkodásától kezdve áttért a költők és képzőművészek eszméinek fokozott mértékű interpretálására.
A Faust szimfónia nemcsak Liszt legjelentősebb műve, hanem az újabb kori szimfóniairodalom egyedi remeke. Nem túloz Bülow, mikor azt mondja: „Mindaz, amit a komponisták Beethoven 9. óta összeírtak, mind visszaesés; a legjobb esetben stagnálás. Csak két mű van, amelyik haladás: Liszt Faust szimfóniája és Wagner Tristanja”. Liszt művét így elemezte: Szimfónia három jellemrajzban. Minden tétel egy megnevezett ideát juttat kifejezésre. Goethe Faustja tulajdonképpen nem is játszik itt fontos szerepet. A hallgatót csak figyelmezteti, hogy Goethe alakjainak belső lelki világát akarja zenével kifejezésre juttatni. A programzene csúcspontja ez, mert a Faust szimfónia minden művelt, muzikális embernek teljes gyönyörűséget okoz, még ha a mű programját, sőt Goethe Faustját nem is ismeri.
S ahogy megszületett a Faust szimfónia, úgy a Dante szimfóniának is meg kellett születnie. Ehhez a közvetlen impulzust Sayn-Wittgenstein hercegnő adta, aki Dante bálványozója volt. Liszt többször átdolgozta művét, s 1857. november 7-én a drezdai udvari színházban került bemutatásra, amikor is csúfosan megbukott. Azután lassan kezdte a közönség megérteni és honorálni. Mikor 1863-ban Rómában előadásra került, már kirobbanó volt a siker. Hogy maga Liszt mily nagyra tartotta, már abból is kiderül, hogy zenei bálványának, Wagnernek ajánlotta. Wagner kritikáiban nem ismert kegyelmet, leplezetlenül megmondta nem tetsző véleményét, de a Dante szimfóniáról így írt: „Ez Dante költeményének lelke a legtisztább átszellemültségben.”
Liszt életének korszakos alkotása a szimfonikus költemény, ami tulajdonképpen nem más, mint tételekre nem oszló programszimfónia. A 12 szimfonikus költemény közül némelyeknél megvannak a régi szimfóniatételek halvány vonalai, két-, három-, sőt négytételűség érzik ki, de van olyan is, mely „szimfonikus” jelzőt csak a tematikus kidolgozás révén érdemli meg.
A Tasso – Liszt legnépszerűbb kompozícióinak egyike – Goethe születésének centenáriumára készült, mikor Weimarban (1849. aug. 28-án) Goethe Tasso színművének nyitánya gyanánt került előadásra, noha Liszt beismerte, hogy nem is annyira Goethe, mint Byron költeményének hatása alatt komponálta művét. Lamartine költeménye szolgál alapul a Lès Preludes zenekölteményéhez. Az ember élete, annak különféle megnyilvánulásai, eseményei, csak prelúdiumok, előjátékok ahhoz az ismeretlen dalhoz, melynek első ünnepélyes hangját a halál szólaltatja meg. Ismeretes dolog Liszt mélységes vallásos érzése, mely különben a legtöbb nagy zeneszerző karakterisztikuma. Éppen ezért természetes, hogy az a gondolat, mely szerint a földi lét csak előkészület az örökké tartó túlvilági élethez, megragadta lelkét. Az emberbarát titánt, aki a tüzet hozta ajándékul az emberiségnek az istenek otthonából eltulajdonítva, vétkéért az istenek büntetésül egy kopár hegy ormára láncolták, ahol saskeselyűk marcangolták, míg végre Herkules megszabadította őt. Ez a hőse Liszt Prometheus című szimfonikus költeményének. A zeneszerzőt megfogta ennek az embernek a lelki nemessége, akit az emberszeretet apostolának nevezhetünk, ezért is zenésítette meg Liszt a mű lírai részeit. Szenvedés és megdicsőülés. Mélységes fájdalom, mely dacos állhatatosságával végül is győzedelmeskedik; ez adja meg a mű zenei karakterét. Victor Hugo költeményéből mindenki ismeri Mazeppa kozák hetman történetét. Ellenségei vad pusztai lóra kötözik, mely száguldó rohammal viszi őt a halálba, de a hős megmenekül, ellenségein bosszút állva elfoglalja uralkodói trónját. Trombitaharsogás hallatszik váltakozó hangnemekben, mintha a különféle pusztai törzsek sietnének Mazeppa megmentésére. Hatalmas erővel fölharsan a diadalmi induló, mely Ukrajna uralkodóját, Mazeppát állítja elénk diadalában.
Liszt magyarságának ünnepélyes vallomástétele, a nemzeti tragikum remek tolmácsa, Bartók Siratóénekeinek „előfutára” a Hungária című műve, ami talán nem is szimfonikus költemény, hanem eredeti témákból összerótt rapszódia. Az elnyomott nemzet fájdalma és harcias ereje, a nemzet hősi elhatározottságú nemes jelleme izzik a műben, de ott van a csodálatos „Cserebogár”-figuráció ábrándozó mélabúja is.
Liszt virtuóz zenéjének egy része teljesen a nemzeti jelleg megrajzolásának áldoz, főleg a 19 Magyar rapszódia. Nemzeti szempontból Liszt ugyanaz lett a magyarságnak, mint Chopin volt a lengyeleknek, de Liszt magyaros munkái nem lírikusak, hanem ábrándozóak, a magyar kedélyvilágot mutatják be a 19. század derekán divatban lévő úri muzsikát cigány interpretációban, vagy zongorakivonatban, de ebben kuruc emlékek és népdalhatások is érvényesülnek. A Liszt-rapszódiák többsége a lassú-friss formavázon épül. A 2. magyar rapszódia a régebbi, a 9. az újabb magyar hegedűs irodalom eszményítése, a 4. palotás cigányzenével és negyvennyolcas dalokkal, a 8. befejező prestója csaknem azonos a Hungária szimfonikus költemény codájával, a 13. gyors része csárdás egyvelegű, a hallgató nótát a forma közepébe helyező 6., a roppant szellemes formálású 7., mely az őseredeti, vidéki cigányzene fényes csillogtatása, és szinte szimfonikus költemény a 12., melyben a kezdő hallgató nóta visszatérése viharos harci zenévé emelkedik. A XIX. század összehasonlíthatatlanul legkiválóbb harci indulója, a Rákóczi-induló a 15. magyar rapszódiában szólal meg.
Egyik legismertebb egyházi művében a Magyar koronázási mise Offertórium tételében megszólaltatja a Magyar fantázia (zongorára és zenekarra) fő témáját. Még ebben a műfajban sem bírta ki, hogy ne csempésszen be magyar „ízt”, mert azt akarta, hogy még a mise keretén belül is ott legyen magyarságának pecsétje.
Minden idők legnagyobb zongoravirtuóza volt. Milyen érdekes lehet az a megállapítás, hogy Liszt sohasem lehetett volna olyan elsöprően virtuóz hangszerén, ha Erardnak nem sikerül tökéletesítenie a repetíció mechanizmust (kortársai sem, Chopin, Schumann stb.).
Liszt zongoraművészetének legendás híre ma is él, a XIX. század zenei életének sajtóbeszámolói igazolják e szédületes zongoravirtuóz bravúros „uralkodását” hangszerén. Zongoraművei, a bejegyzések ellenére, csak halvány megközelítése lehet az egykorú előadások káprázatosságának.
Számos zongoraátirata mellett zongorairodalmának óriási mennyiségével szinte egy zeneszerző sem vetekedhet. A Transcendens etűdök, a Paganini-etűdök (hét évig tanulmányozta Paganini bravúros technikáját, ami számára bizonyos vonatkozásban zongorára is alkalmazhatónak tűnt, az Ètudes d’ execution transcendante d’ aprés Paganini), három koncertetűd (az 1848-ban íródott művek nem pedagógiai tanulmányok, virtuóz előadási darabok), lírai zongoradarabjai a Költői és áhítatos melódiák (Harmonies poètiques et réligieuses), a Vigasztalások (Consolations) nem kevésbé bravúros technikát követelnek az előadótól. Bár ez idő tájt Paganini bűvkörében élt, fel kellett, hogy figyeljen Chopin etűdsorozatának pompás technikai-művészi megoldásaira, hiszen ezek érlelték meg benne a maga transzcendens etűdjeinek koncepcióját.
Az Annèes de pelerinage (Vándorévek I–II–III.) zongoradarabjai külön fejezetet igényelne.
Liszt zongorára írt művei tartalmuknál fogva különböznek a zenekariaktól, de technikai szempontból orkesztrálisak, és legnagyobbrészt nem képviselnek oly specifikus zongoraszínezetű irodalmat, mint Chopin vagy Schumann zongoraművei, bár Esz-dúr és A-dúr versenyművei zongorára és zenekarra Chopin-hatásokban bővelkedik.
Liszt Ferenc sírja –Bayreuth, Alter Friedhof, Németország
Nagyszerű éleslátását mi sem bizonyítja jobban, mint Wagner nagyságának és zsenialitásának felismerése, akinek csodálatra méltó életművéért méltán rajongott. Holtteste mellé Wagner szobrát állították, temetésén a Trisztánból idéztek, a gyászmisén Anton Bruckner orgonán nem Liszt-művet játszott, hanem a Parsifal-témákra improvizált, de aki Bayreutban meghalt, az a géniusz Liszt Ferenc volt, nem csupán Wagnerné apja. Ezt a Wagnernét terheli az a megbocsáthatatlan felelősség, hogy férje műveinek glorifikálása érdekében még saját apját is feláldozta, kíméletlenül háttérbe szorította, pedig Wagner nem szorult rá erre, s ma már világos, hogy Liszt Ferenc magasan kiemelkedik korának nagyjai közül.
Az utókor számára éppen életművének lezáratlanságával, a folytatásra ösztönző erejével igazolta romantikus misszionáriusi attitűdjét. 1886. július 31-én hagyta el a földi világot a 19. század egyik legtermékenyebb, legjelentősebb, legsokszínűbb alakja, az összehasonlíthatatlanul fergeteges sikereket elért előadóművész, minden idők legnagyobb zongoristája és a romantikus korszak egyik legmeghatározóbb egyénisége, gigászi alkotómestere, zeneszerzője, hírhedett zenésze a világnak, Árpád leszármazottja.
