2026. május 1., péntek

A Pitypang utca sarkán

A szittyák visszatérnek

Jachranka Masovian felvétele


Mintha megállt volna a történet. Legyökerezett. Földbe gyökereztek az ágai és bogai. A szálai. Megkapaszkodtak az utolsó szalmaszálban is, csak ne kelljen továbbmozdulniuk, továbblendülniük ezen a mélyponton…

Egy tucattól kezdtem számolni mindezt valamikor nagyon régen, ezerkilencszáznegyven… hányban is?... tizenkettőt tehát majd ki kell vonni a végeredményből, mert azt így, immár egy évtized elteltével sem sikerült pontosan tisztáznom, hogy mennyit is ásíthattam összesen, mielőtt mindezt számolni/számítani kezdtem, mielőtt számítani és számítgatni kezdtem volna a közéletben…

Neo bácsi pedig ott téblábolt a szittyák mögött, néha félrehúzódott nehézkes, öreges lépteivel, hogy utat engedjen a tarka ruhákba öltöztetett kis emberkéknek. Mintha bizonytalanul intett volna a karjával, hogy lépjek már közelebb, fontos, ámde bizalmas mondanivalója lenne a számomra, de ahogy megpróbáltam lépni egyet felé, szinte alig tudtam megmozdítani a lábam. Ezeknek az éktelen topánkáknak iszonyatos súlyuk volt, elnehezült tőlük a lábam, az összes izmomat mozgósítanom kellett, az összes energiámat össze kellett szednem, hogy haladni tudjak. Úgy koncentráltam, mint kisiskolás korom óta talán még soha…

Selby ezredes pedig továbbra is tajtékzott:

– Nem bánom, talán akár még hasznos is lehet, ha tisztázzuk a viszonyulásomat mindezekhez a régi dolgokhoz, régi eseményekhez, régi olvasmányokhoz – ismételgette korábban elhangzott szavait, majd amikor már látta, hogy a stáb mindjárt végez a munkával, a reflektorok már állnak, a sminkesek ugrásra készek, hogy emberi külsőt maszatoljanak arcára, már tulajdonképpen csak a hangmérnök tekergette a gombokat a herkentyűjén, akkor a kapkodós, sürgető, siettető hangnemet – a hangerőt egy cseppet sem tompítva – emelkedettre váltotta át. Ekkor kihúzta magát, a hátát oly egyenesen tartotta, mintha soha nem is lett volna benne semmiféle görbület vagy gerincferdülés… És a púpját sem két menő plasztikai sebész – dr. Sean McNamara és dr. Christian Troy – távolította volna el néhány hónappal korábban.

– Kérem, mondja el, mit nem szeret magában…

Ott állt az ezredes a sárga út szélén felállított kis tábora, főhadiszállása közepén, a katonai sátor előtt, amilyenekben mi is laktunk annak idején a Bukošon, és magasra emelt tekintettel, méltóságteljes, kimért, de nagyon is megemelt hangon folytatta:

– Jól van, rendben van, ma jó napotok van, mindent elmondok… De mielőtt egy árva szót is szólnék, írásbeli nyilatkozatot akarok tenni.

Benyúlt egyenruhája belső zsebébe, és egy gondosan összehajtogatott papírlapot vett elő. Látszott rajta, hogy újratöltött tónert használtak a nyomtatóban, mert vastag, maszatos pacákat hagyott a papírlap hátulján, sőt, ahogy – a jelekből ítélve – Selby ezredes már nem először vette elő ilyen szertartásosan kis írásbeli nyilatkozatát, nyilvánvaló volt az is, hogy a még nedves foltokba belenyúlva ujjlenyomatokat hagyott szinte mindenfelé a nyomtatványon.

A hangmérnökre, majd az operatőrre emelte tekintetét… Senki nem szólt semmit, de mindenki bólintott.

– Mindenki készen áll? – röppent fel azonnal a kérdés.

Jó, konstatálta egy fejbólintással Selby ezredes.

– Akkor: felvétel indul! – mondta önelégülten, majd olvasni kezdte a nyomtatvány szövegét: „Május negyedike van, kora reggel. Olyan korán, hogy ilyen idő tájt még csak akkor szokott ébren találni a felkelő nap fénye, ha ébren töltöm az éjszakát. Feleségem hajnali negyed négy óta ébren van, felkelt főzni, engem meg felkeltett mosakodni, lezuhanyozni. Akkor jött meg ugyanis az áram, egyelőre víz is van, de a nyomás fokozatosan csökken, és az áram erőssége is egyre ingadozóbb. Kezdenek ébredezni az emberek... Mindenki rángatja ki a napok óta áram nélkül sínylődő hűtőszekrényekből, mélyhűtőkből az olvadozó húsokat, egyéb fagyasztott ennivalókat, és legalább annyit igyekszik lesütni, megfőzni belőlük, amennyire jut idő. Hogy ne kelljen mindet kidobni... (Most voltam lent cigit keresni, végigjártam a környék összes üzletét, persze sikertelenül, s látom is már a konténereken, hogy az emberek elkezdték kidobálni a kiolvadt és megromlott dolgokat, fej káposztákat, hústermékeket, amiket fagyasztva tároltak.) Vasárnap este ment el az áram, azóta csak mutatóba láttunk belőle. Ma már kedd van... Mónika és Flórián napja. Majálisozás helyett nekünk az idén csak annyi jutott, hogy egy házilag elkészített pizza után leültünk kártyázni. Az ablak felé kapkodtam a fejem, detonációkat hallottam. Egészen halk, tompa detonációk voltak ezek, nem olyanok, mint a megszokottak, ezekbe nem remegtek bele a falak, nem koccantak a keretekhez az ablaküvegek. A többiek győzködtek, hogy hallucinálok. Semmi okom sem volt rá, hogy ne higgyem ezt el nekik, hiszen semmiben sem lehet itt már biztos az ember: teljesen hihetetlennek tűnt kábé két héttel ezelőtt, amikor egy felhős, szomorkás napon dörgött az ég, az meg már egyenesen komikus, hogy a múlt héten még inkább tetézendő a bajt, a félelmeinket, az elrettentésünket és megrettentésünket, még földrengés is sújtott bennünket. Ezek után már semmin sem lepődik meg az ember. Miért lenne akkor olyan különleges az, hogy hallucinál? A légvédelem pedig dolgozott becsülettel, nem kímélt semmit, ami három kilométeres magasság alá merészkedett, arról meg már igazán nem ők tehetnek, hogy a NATO-gépek négy és fél ezres magasságra ereszkednek le, amikor bombázni akarnak. Pislákolni kezdtek a lámpák, a rádiós órán lenullázódott a pontos idő (»jó, hát kisebb a feszültség, gond van az ellátással...«), de még minden a megszokottnak mondható keretek között mozgott. Aztán meg már nem...”

Amikor végzett a felolvasással, Selby ezredes a hallgatóságra emelte a tekintetét, mélyen belenézett a kamerába, majd egy széles, teátrális mozdulattal az előtte álló asztalra eresztette le a papírt, zubbonyzsebéből tollat, örökírót húzott elő, és egy határozott mozdulattal odavéste a nevét a nyomtatott szöveg aljára.

– Ezt az írásos nyilatkozatot teszem én, Selby B. J. ezredes, a Rex Zlobiorum seregeivel megvívni induló egységek vezetője, annak tisztázása érdekében, hogyan viszonyulok én ma mindezekhez a régi eseményekhez.

Úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett hollywoodi világsztár, olyan fennhéjázóan vigyorgott, mintha egész életét ebben az állapotban élte volna le. Mintha egy rögtönzött sajtótájékoztatón érte volna a vele szemben felállított kamera, mintha az új produkciójáról nyilatkozott volna az őt megvilágító reflektorok fényében, az orra alá nyomott mikrofonok erdejében, úgy formálta a következő szavakat:

– Láthatták, itt a média képviselői és az Önök kamerái előtt írtam alá írásbeli nyilatkozatomat. Most akkor, kérem, kérdezzenek, mindenre válaszolok…

A Pitypang utca sarkán megálltam a vak virágáruslány standja előtt, és valami megfelelően kedves kis ajándékot keresgéltem Fruzsinának, már épp egy marék fémpénzt ejtettem az eladó markába, szabad kezemmel pedig átvettem a csokorba kötött dáliákat, amikor egy cilinderes, öltönyös úr viharzott el kopogós talpú cipőjével a hátam mögött. Automobilba ült, és a sofőrje már be is csapta a háta mögött az ajtót. Ismeretlen irányba távoztak… Én pedig halkan, félénken, de legfőképp csendesen félrehúzódtam. Láttam a virágáruslány arcát, ahogy hosszan nézett a távozó jármű hangjának irányba… Azt hitte, én, aki dáliát vettem tőle, azt hitte, én távoztam így a Pitypang utca sarkáról…

Magyar ember Magyar Szót érdemel