Egy kis lelkes csapat és a gyermekpszichodráma módszerének jóvoltából újra belekerültem a mese és a mesevilág bűvöletébe, ami persze sosem tűnt el belőlem, csak néha az élet dolgai egy kicsit hátrább tolták. Újra felelevenedtek bennem a régi gyermekkori emlékek, amikor unokatestvéremmel együtt a csókai nagyapám ágyán ültünk, és a Kacor királyt mesélte nekünk, vagy éppen az ugratós természetű nagybácsim kedvenc történetét, amikor függetlenül attól, hogy igennel vagy nemmel válaszoltunk, folytatta a véget nem érő és a különböző hangsúllyal hozzánk szegezett kérdést, hogy: – Meséljek a zöld disznóról?
Vagy amikor már megtanultam olvasni, és faltam a könyvekből a betűket, a különböző, számomra igen furcsa népek népmeséinek végigolvasása szerzett örömet, amely sorozatként egy egész polcot foglalt el az édesapám könyvespolcán, és az a kíváncsiság, amikor a kezembe kaptam a frissen megjelent, nyomdafestékszagú legújabb népmeseköteteket, mint amilyen annak idején a Szépen zengő pelikánmadár is volt. Most is szívesen olvasom a népmeséket, megvan a kedvenc mesém is, amiről most már tudom, hogy miért is volt annak idején olyan fontos számomra, hogy többször újra és újra elolvastam. Sokan foglalkoztak már a népmesék fontosságával, emlékszem, itt, Újvidéken egykoron népmese-konferenciát is tartott a Magyar Tanszék. Sokan szóltak már a népmesék, a mesemondás fontosságáról a gyermekek, különösen a kisgyermekek számára, de olvastam szakcikket, amelyben a felnőtteknek segített a népmese az önmaguk, konfliktusaik, a lelkük rejtett bugyrainak megismerésében.
A meséknek, különösen a népmeséknek a kisgyermekek számára világrendező, vigasztaló erejük van, és a meséken, a mesehősökön keresztül feldolgozzák szorongásaikat, félelmeiket, hisz a körülöttük levő világ óriási, ismeretlen, és ezért félelemkeltő, hisz ők olyan kicsik. A mese visszaigazolja a gyermek szorongását, mondhatjuk azt is, hogy „szóba áll” a gyerekkel, szimbolikus, de a gyermek számára érthető nyelven elmondja: tudom, hogy szorongsz, mert a világ tele van szorongató dolgokkal. A mese mély, világképi tanítást is ad, mert kimondja, hogy a világban jelen van a nagy erejű rossz, de szembe lehet vele szállni. És ki az, aki szembeszáll vele? A legkisebb királykisasszony, a legkisebb királyfi, és ők azok, akik sikerrel veszik az akadályokat, ők azok, akik sikerrel veszik fel a harcot a rosszal, azok, akikre senki sem gondolt. Általában gyalog indulnak el a hosszú útra, utánanéznek, hogy ki nyöszörög a bokorban, kihúzzák a medve talpából a tüskét, segítenek a kisegéren, a szárazra vetett halacskán, a fészekből kiesett fiókán stb., és ezért a mese végére kiderül, hogy útközben szerzett barátaik segítségével győzik le az akadályokat, és térnek vissza a királyi házba. A gyerek teljesen belemerül a mese cselekményébe, képeibe, és a legkisebb királyfival és királykisasszonnyal, a kiskondással stb. azonosulva feldolgozza szorongásait, újra és újra leküzdi félelmeit. Minden életkorban segít a népmese az élet értelmének keresésében. Egyszóval a mesének gyógyító hatása van. Ezt a gyógyító erőt felismerve gyógyító mesék is születnek. Két ilyen kötetről is tudunk: Gerlinde Ortner tolla alól kerültek ki, és a Gyógyító mesék és az Új gyógyító mesék címet viselik.
Bruno Bettelheim, a nagy mese- és gyermeklélek-ismerő szerint a mese a kulturális örökséget is átadja, és egyben a nemzeti identitás egyik forrása is.
Kisgyerekkorban a mesélés, a meseolvasás, a népmesefordulatok beleszövésével született „saját mesék” – mint amilyent annak idején nekem meséltek Egér elemér történetei címmel, amelynek főszereplője jómagam voltam, és amelyikbe az aznapi csínytevéseimet foglalták bele – segítik a beszédfejlődést és -fejlesztést.
Meséljünk a gyerekeknek! Gazdagítsuk szókincsüket, fejlesszük a memóriájukat, és segítsük a felnövekvő generációkat, hogy ne „szűkszavú” gyerekek és felnőttek nőjenek fel környezetünkben. Arról se feledkezzünk meg, hogy a mesélés örömöt szerez a mesehallgatónak és a mesélőnek is, és segíti a gyermek és a felnőtt közötti meghitt viszony kialakulását.
