A parkon keresztül közeledek a Ci-Fi zentai irodájához, lábam alatt csikorog a fagyott hó. Tél van, konstatálom nem túl boldogan. Az irodánál már vár és invitál a melegre Zsoldos Ferenc, a Ci-Fi elnöke, a Játékok megálmodója és fő szervezője, a vajdasági magyarság elkötelezett híve.
A Ci-Fi régóta a vajdasági magyar civil élet mozgatórugója, számtalanszor bizonyította, hogy mennyire fontos számára a magyarság. Honnan ered ez a hatalmas tenni akarás?
– Nekem a mozgatórugóm a származásom. Tradicionális parasztcsaládból való vagyok. Tanyán születtem, hároméves koromban költöztünk be Zentára. A családom sok mindent megélt a múltban, és az ehhez köthető, valós vagy általam elképzelt örökség a magyarságkép, az, hogy saját fajtánk mellett a végsőkig ki kell tartani – mindez tőlük ered. Szerintem minden embernek van a lelke mélyén valami belső mozgatórugója, aminek köze van a gyermekkorához.
Ami nem lehetett könnyű. Meséljen erről egy kicsit.
– Annak ellenére, hogy sokat dolgoztam, nagyon vékony, filigrán gyermek voltam. Ráadásul édesanyám hatására meglehetősen furcsán öltöztem, nem a megszokott laza stílusban. Sőt! Kommunikációs képességeim is hiányosak voltak, ez később átalakult. A képességeim viszont jók voltak, az általános iskolában a legjobbak közé tartoztam, a tanulással nem volt gond, versenyeket nyertem. A középiskolában történt egy nagy váltás, ami igazából lázadás volt.
Mi ellen?
Édesanyám rendszabályai ellen elsősorban, de lehet, ennek köze volt ahhoz is, hogy a társadalom kezdett széthullani, és én a punk szubkultúrához tartozókhoz soroltam magam. Érdekes volt ez az identitásom: maga a punk egy baloldali irányzat, az anarchizmushoz köthető, de benne van a lázadás a külvilág képmutatása ellen. Úgy éreztem, hogy az emberek képmutatóak, a szép arcukat mutatják, de valójában belülről nem azok. A punkban van egyfajta autonómia és kreativitás is, kívülről értéktelennek tűnik, de valójában értéket próbál követni. Úgy aposztrofáltam magam, hogy vajdasági magyar punk vagyok, hangsúlyozva a vajdaságit és a magyart.
Azokban az években nem volt divat hangsúlyozni a magyarságot. Miért vált ez mégis fontossá?
– Ahogy nagyon sokakban, úgy bennem is a 80-as évek végén, 90-es évek elején fellángoló szerb nacionalizmus váltotta ki a magyarságérzetet. Erre utólag jöttem rá, mert iskolás koromban a szüleim nem beszéltek azokról a dolgokról, amit ma már mindenki tud. Volt egyfajta elfojtás bennük. Versenyekre jártam, Tito, forradalom, béke, ilyesmik, ezek jól is sikerültek, rengeteg partizánmesét tanultam meg. Azonban egyszer édesapám kifakadt, hogy nem minden úgy volt, ahogy azt tanítják velünk. Nem részletezte, csak már nem bírta elviselni a sok hazudozást. Így édesapám és a társadalmi helyzet is közrejátszott abban, hogy teljesen identitásom felé fordultam. A 90-es évek elején a szobámban kint volt a történelmi VMDK plakátja, március 15-én zászlót raktunk ki, tudatosan és büszkén vállaltam magam magyarnak. De kitört a háború, s előbb-utóbb elvittek volna katonának, édesanyámmal is rosszabbodott a kapcsolatom, és mivel adódott egy lehetőség, elszöktem otthonról. A tanulmányi eredményeim révén Budapesten tanulhattam tovább. Persze csak egy évre terveztem, míg idehaza a helyzet rendeződik. Ideiglenesen jó megoldásnak tűnt.
Végül is a tervezettnél tovább maradt.
– Tíz évig tanultam Budapesten. Elvégeztem a történelmet, a jogot, majd a politikai szakot. Bejutottam az Eötvös Kollégiumba, ami elitnek számított. A tanulásban sikeres voltam, de ugyanúgy buliztam, mint itthon. Oda még punkként mentem, de mire eltelt a tíz év, rendesen konszolidálódtam. Előfordult, hogy olyan frizurával mentem a jogi egyetemre – ami köztudottan sznob hely –, hogy szóltak, menjek haza, öltözzek át, és igazítsam meg a hajam. De sok barátot szereztem. A Márton Áron Kollégiumban éltem tíz éven át – ez a határon túli magyarok kollégiuma –, ami egy hatalmas tégely. Ott a sokfelől jött fiatallal nagyon sokat beszélgettünk, hogy hogyan tovább, foglalkoztatott bennünket az itthoniak helyzete, de mindez megmaradt a szavak szintjén. Egyik beszélgetés alkalmával hallottam, hogy alakult valamilyen délvidéki magyar egyesület, a Délvidéki Magyarok Közössége (DMK). Egy ismerős segítségével jutottam el hozzájuk, láttam, hogy ők már nem csak a szavak szintjén foglalkoznak a délvidéki magyarsággal. Ez az Andrási Attila-féle DMK volt. Másképp dolgoztak, sokkal szervezettebben, ez szimpatikus volt, s végül bejártam hozzájuk. Utólag rájöttem, hogy a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) és egyben kőkemény politika van a háttérben. Mégis, az ő hatásukra hoztuk létre 1999. november 26-án a Délvidéki Magyarok Ifjúsági Szervezetét (DMISZ). Stefaniga Szilárd lett az elnök, vele Szegeden ismerkedtem meg. Itt kezdődött el az az egyesületi élet, ami azóta is hajt – a civil szféra megteremtése.
Megalakult az első civil egyesület. Az első pillanatól kezdve az volt a DMISZ terve, hogy a vajdasági magyarokat segítse?
– Novemberben megalakultunk hivatalosan is, de már előtte is mindenki azért tevékenykedett, hogy az itthon maradottaknak segítsen. Az Aracs Társadalmi Szervezetnek a Duna Televízió által összegyűjtött könyvek „hazacsempészésében” vettünk részt többek közt, lassan tanultuk észrevenni és kihasználni a lehetőségeket, melyekkel tudtuk segíteni az itthon lévőket. Pályáztunk, s a pénzből csináltunk egy tábort a vajdasági magyar felsős diákok részére Mogyoróskán. Ebből jött az ötlet, Vasas Isti, Kurunci, Halász Gabi, Szilárd közreműködésével: azt kell csinálni, amit a fiatalok szeretnek! Rajtuk keresztül tudjuk talán a legtöbb embert elérni. Csapatversenyt terveztünk települések között, mellette egy kis kultúra és természetesen zene.
Ez lett a zentai Ifjúsági Játékok, ami akkora eseménnyé nőtte ki magát, hogy szinte egész Vajdaságot megmozgatta. Honnan lett rá keret?
– Pályáztunk az OM-nél, s kaptunk 800000 Ft-ot, ami nem sok pénz volt. Júliusban hazajöttünk hárman, s elkezdtük szervezni. Ismeretlen emberek önzetlen segítségével augusztus végén megtartottuk az első Játékokat! Akkor már ötven önkéntes munkát végző kolléga jelentette az egyesületet. Persze próbáltunk kapcsolatba lépni helyi szinteken tevékenykedő szervezetekkel, például a Vifóval, a VaMaDisz-szel, de részükről volt egyfajta bizalmatlanság velünk szemben. Ez érthető volt, nagyon nehéz gazdasági helyzetben volt az ország, ők naponta küzdöttek például azért, hogy a tandíjat ki tudják fizetni. Mi, odaát tanulók, relatíve biztonságban voltunk – kollégium, ösztöndíj, pluszmunkát vállalhattunk –, könnyebb volt a mindennapi életünk. S hát a politikai hátterünk sem volt Vajdaságban népszerű. A DMK ugyanis – ekkorra jöttünk rá – nagyon erős politikai hátterű volt, 2000 őszén vitába keveredett a VMSZ-szel, mi pedig ugye a DMK ifjúsági szervezeteként tevékenykedtünk akkor még. Nem volt felhőtlen velük a kapcsolatunk, nem vesztünk ugyan össze, de lassan leváltunk róluk. Ez itthon nem érdekelt senkit sem, megbélyegeztek bennünket, sokáig furcsán néztek ránk. De mi tettük a dolgunkat, ahogy erőnk és lehetőségeink engedték.
Egyik magyar párt sem próbálta meg bekebelezni, maga mellé állítani az Önök mozgalmát?
– Direkt módon nem. Persze kaptunk több párttól is felkérést, hogy lépjünk be vagy csatlakozzunk hozzájuk, amikor már kiforrott volt az egész. Előfordult, hogy hiába pályáztunk magyarországi pénzekre, nehezen vagy nem is jutottunk be a Magyar Ifjúsági Konferenciára, VIT-tagok sem lettünk. Mindezek ellenére én 2007-ig úgy éreztem, valami újat, valami pártoktól függetlent kell csinálni.
Miért?
– Volt bennünk, odaát élőkben egyfajta emigránstudat. „Kívülállóként” jobban átláttuk a problémákat. S ez az emigránstudat azt is jelentette, hogy mi mindenkit délvidéki magyarnak láttunk, mindenkin segíteni szerettünk volna. Személy szerint engem az bántott a legjobban, hogy láttam, a magyarság emészti magát, pártalapon művelődési egyesületek válnak szét, nem tudnak előadásokat szervezni, megosztják az embereket. Ha lett volna egységes magyar párt, biztos beléptem volna. De elégedetlen voltam a politikai szférával, itthon csak hierarchikus rendszerek alakultak ki, főként a pártok mentén. Ehhez képest mi csak rendezvények szervezésével próbáltunk segíteni. Sohasem tagosítottunk, próbáltunk mindenkivel együtt dolgozni, de akciók, rendezvények mentén vontuk be az embereket. Így csináltuk meg a Barangolót: minden településről bevontuk a fiatalokat, rájuk másképp tudtunk hatni, hisz a szervezett csapatversenyeknek köszönhetően tudtunk rájuk támaszkodni, volt egy hálózatunk. Végtére a Játékok is így jöhetett létre, vagy a Tour de Délvidék. Majd megnyitottuk az Altero Klubot is, próbáltunk politikamentesen elérni a céljainkat a mindennapokban, de nagyon nehezen ment.
Ekkor még nem határozta el, hogy végleg hazajön-e, vagy Magyarországon próbál érvényesülni. Mi döntött végül?
– Nagyon nehéz döntés volt. Végül is tíz év nagy idő, sokáig foglalkoztatott a menni vagy maradni kérdés. Azt mondtam magamnak, hazajössz, de bármikor visszamehetsz. Így sikerült lelkileg is hazajönnöm. Nem úgy mentem el, hogy ott maradok, mert tudtam, hogy én ide tartozom, itt a helyem. De mégis hatalmas dilemma volt, ami szinte egyből megszűnt, mikor a feleségemmel beköltöztünk a saját beépített padlásterünkbe, amikor otthont teremtettünk.
S akkor teljes erővel belevetette magát a tervei megvalósításába?
– Furcsa volt a pesti felgyorsult, modernizálódott életmódból visszatérni egy lepusztult társadalomba. Munkát kaptam, de sok problémám akadt, „kívülálló” voltam. Évekig bennem élt a gondolat, hogy valamit másképp kellene csinálni. Elégedetlen voltam a dolgok folyamatával. Ekkor keresett meg egy szenttamási fiatalember, Andróczky Csaba, s pár hónapos egyeztetés után megalapítottuk a Civil Mozgalmat (CM).
Sikerült a Civil Mozgalom segítségével véghezvinni a terveit?
– A CM-ben volt egyfajta lelki forradalom is. Próbáltuk az elfásult embereket mozgalmi jelleggel a magyarság mellé állítani, s természetesen benne volt a kritika is a politikum irányába. Sorozatosak voltak a magyarverések, így az első akciónk is erre a problémára hívta fel a közvélemény figyelmét. 2005. október 15-én Szabadka főterén tüntetést szerveztünk. Mindenki hallgatott – itt a pártokra gondolok –, senki sem vállalta fel, még csak erkölcsileg sem támogatott bennünket senki. Ekkor indultak meg a magyar jellegű koncertek, táborok, és erősödött meg a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM). Létrejött az emberi jogi központ, majd a magyaregyetem-kampány következett, több ezer aláírást gyűjtöttünk össze. Összehívtuk a magyar pártokat az autonómia kapcsán egy tanácskozásra: na, ekkor beletenyereltünk a politikumba! Ezt még tetéztük a következő akciónkkal, mely a magyar pártok egysége mellett szólt, akkor nagyon kihúztuk a gyufát mindenkinél. Elutasított bennünket mindenki. Még a 2007. évi választások előtt jelent meg egy kiadványunk, a Magyar Fantom első száma, melyben megszólaltattunk minden pártot, mindenkit, s mivel a Vajdasági Magyar Szövetség volt akkor a legerősebb, így a kritika is feléjük irányult elsősorban. Ezért VMSZ-elleneseknek tituláltak bennünket, a kisebb pártok pedig vetélytársként kezeltek bennünket. Ezt nem értettük. Akcióinkkal csak a figyelmet akartuk felhívni a társadalmunkat érintő súlyos problémákra, de úgy láttam, az eredeti célhoz mérve sikertelen lett. Nem tudtuk az igazi mozgalmi jellegét megteremteni, önmagában hatástalannak volt mondható az egész dolog, ezért 2007 végén kiléptem a CM-ből.
Az addig kialakult magyarságképem ekkor összeomlott. Azt hittem, hogy mindenkinek olyan fontos a magyarsága, mint nekem, s ekkor láttam be, hogy valójában nem. Nagy csalódás volt, közben elkezdtem tanítani, kimentem a gyerekek közé, s ez érdekes, de megdöbbentő tapasztalatokkal gazdagított. Vannak, akik ősszel nem járnak iskolába, mert nincs lábbelijük, vagy mert dolgozniuk kell, komoly szociális problémákkal küzdő csonka családok, szörnyű dolgok. Ekkor szembesültem azzal, hogy a mi népünk egy elesett, szegény nép! Fontos neki a magyarsága, de súlyos megélhetési gondokkal küzd, s így már képtelen odafigyelni identitásának megőrzésére. Még csináltam a Játékokat, a Ci-Fit, de visszahúzódtam, kerültem a médiát, szétesett a hitem. Kellett két év, mire kialakult bennem az a gondolkodás, mely már számot vet a nehéz gazdasági helyzettel, a szegénységgel. Szakítanom kellett eddigi elképzeléseimmel, hozzá kellett változnom a valós Vajdasághoz. Ilyen szempontból a forradalmi hang is jelentősen enyhült bennem, rájöttem, hogy csak összefogással tudunk megmaradni, közösen kell fellépnünk.
Nyilván ez az új énkép is közrejátszott abban, hogy indult az MNT-választáson, amely intézménynek alelnöke lett, majd sikerült ezen belül a Civil Konzultatív Testület megalakítása is. Kárpótolja ez a sikerélmény a korábbi csalódásokat?
– Ehhez nem csak nekem kellett megváltoznom. Rájöttem, hogy nem érdekel, ki kinek a fia, megpróbálok mindenkivel együttműködni. Egyedül a szerb pártokban tevékenykedő honfitársainkkal nem tudok közösséget vállalni, mert ők csak a saját megélhetésüket teszik előtérbe. Érthető valahol, de ez nem fér bele az én értékrendembe. Mert az a legnagyobb veszély, hogy a szerb pártok lassan bedarálják a politikai képviseletünket, s ha ez megszűnik… Eltűnünk.
Ekkor nyitott a VMSZ a civilek és az egyház irányába, így a civilek egyik képviselője lettem. Valószínű, hogy a kampányban játszott szerepem miatt lettem alelnök. Számos fórumot tartottam, blogot írtam, új hangot vittem a kampányba. Számomra ekkor vált egyértelművé az együttműködés fontossága. Meg kell teremteni azt, amit a Civil Mozgalommal is kimondtunk: a hierarchikus rendszert csökkenteni kell. Mindenki találja meg a helyét, szűnjön meg az alárendeltség. Aki a politikában akar érvényesülni, lépjen be egy pártba, aki másként gondolkodik, csatlakozzon egy civil szervezethez, egyházhoz, de mindenféleképpen össze kell tartanunk. Nem akarok túlzásokba esni, de úgy érzem, előremozdulás történt. A pár évvel ezelőtti VMSZ-hez képest ez már másfajta politizálás. Többfelé jut pénz, a köztársasági képviselők aktívabbá váltak, s helyet adnak a civileknek is. Ennek bizonyítéka a Civil Testület is, amely szakmai autonómiát jelent a Magyar Nemzeti Tanácson belül.
A többi magyar párt, illetve árnyékszervezeteik gyengén szerepeltek az MNT-választásokon. Lenne arra valóban lehetőség, hogy közösen induljanak el a választásokon?
– Érdekes felvetés, jó lett volna, ha megmarad a történelmi VMDK vagy egy hasonló tömörülés, de az élet nem így alakult. A VMSZ helyzeti előnyhöz jutott a többihez képest, s a legaktívabb is. A Vajdasági Magyar Demokrata Párt programpárt, húsz év telt el, de teljes közéleti passzivitásba került. Nincs közösségfejlesztő karaktere, pedig nagyon jó emberek vannak e pártban. Sokáig küzdöttek a magyar választói névjegyzék létrejöttéért, aztán, mikor a törvény ezt végre lehetővé tette, a VMDP száznyolcvan fokba fordult el, s azt hangoztatta, ez így nem jó. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége sajnos nagyon meggyengült Páll elnök úr halálával. A Magyar Polgári Szövetséggel az a bajom, hogy nem látom a konstruktív tevékenységet náluk, az MPSZ-n belül, de az MNT-n belül sem. A Magyar Remény Mozgalom kicsit a civil mozgalmat másolja, igyekeznek a fiatalokra építeni, sok korábbi civil van soraikban, ilyen szempontból szimpatikusak, de ott a HVIM-es a háttér. Ők alapjában véve konstruktívak, persze van egyfajta fiatalos kioktató lendület is. A fő gond az, és ezt az összes pártra értem, hogy túl öncélúak, ellenségnek tartják egymást. A legjobb az lenne, ha megszűnne az alá-fölé rendeltség, lenne egy magyar koalíció, amelyben benne lennének a magyar pártok, civilek, egyházak, mindenki. Ez lenne a tökéletes megoldás. Most csak egy vegyes felvágottat látok, kezdeményeket. Történik egyfajta generációváltás; hogy ők jobbak-e, etikailag, erkölcsileg tisztábbak-e, ezt nem tudhatom, de abban előnyük van, hogy ők már felkészültebbek, tanultabbak, a XXI. század gyermekei, bár a politikai tapasztalat sokat számít. Azt hiszem, adva van a lehetőség, hogy az új generáció valóban megteremtse azt, amit mi még nem tudtunk.
Ebben az egész folyamatban hogyan látja további önmagát?
– Mindenféleképp maradok a magyar ügy segítése mellett, akár tanítóként, akár pályázatíróként vagy csak egyszerűen értelmiségiként. Politikai babérokra, tisztségekre nem török. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az alelnökké való megválasztás nem esett jól, de az ezzel járó protokolláris kötelezettségek számomra idegenek! Most ez a közösségi feladatom, s megpróbálom tudásomnak megfelelően ellátni. De a legfontosabb, hogy ne változzak meg. Mert ugye mindenkiről akkor derül ki, hogy valójában milyen is, ha gazdag lesz, vagy hatalomra kerül. Tele van tervekkel, aztán amikor hatalomra kerül, elveszíti az addigi közösségével a kapcsolatot, elfelejti, honnan jött. Meg kell maradnom vajdasági magyar embernek, egyszerűen Zsoldos Ferencnek.
Mától kezdve hetente közöljük a 14. Podolszki József publicisztikai pályázat díjazott írásait. A munkákat a Tóth Lívia, Sándor Zoltán és Szakács Áron összetételű zsűri bírálta el.
