Sagmeister Laura festőnő 1969-ben született Szabadkán. Jelenleg Kanizsán él, hat éve költözött oda férjével. Március második felében nyílik kiállítása Szabadkán a Tanítóképző Egyetemen. Akár ennek apropóján is készülhetett volna ez a beszélgetés.
Sagmeister Laura
Mottó: Egy régi történet szerint Vu Tao-ce, a híres festő egyszer egy olyan csodálatos tájképet festett, hogy maga a császár is elámulva szemlélte a valósággal életre kelt vidéket, Vu Tao-ce pedig öregkorában fogta magát, és belépett a képbe, elindult a hegyi ösvényen, búcsút intett, majd nyoma veszett a távolban. Többé senki sem látta.
Laurával még Újvidéken, az akadémiai évei alatt ismerkedtünk meg, majd évekig nem találkoztunk. Egyik csütörtökön délelőtt, Kanizsán, a Nikola Tesla utcai otthonukban fogad bennünket. Előző nap elterveztük, hogy némi bemelegítésként a beszélgetés előtt elmegyünk bevásárolni a piacra.
Útközben elmondja, hogy Kanizsára költözésük előtt inkább egy tanyát szerettek volna a belvárosi ház helyett, de utólag már belátja, sokkal jobb, hogy nem amellett döntöttek. A tanya akkor jó ötletnek bizonyult, de már nincsenek olyan hangulatban. Aztán gyorsan hozzáteszi, hogy most épp a külső nagy történések sem vonzzák, ebben az időszakban a természethez való elvonulás, az egyedüllét az, ami hiányzik neki.
Megegyezünk abban, hogy a téli ünnepek után ez érthető is, főleg az ő esetükben. Laura és férje nemrég fogtak bele egy borászkodás-vállalkozásba, így az elmúlt három hónapban, az újborkóstoló óta szinte mindennap jöttek hozzájuk a barátok borozni, vacsorára…
A műterem az udvari épület teljes első emeletét elfoglalja
KÉPZELETBELI UTAZÁSOK A KANIZSAI PIACON
Közben megérkezünk a piacra, és megállunk az egyik biotermelőnél. Már éppen pakol össze – későn jöttünk –, de azért a törzsvásárlót még kiszolgálja. Laura zöldségeket vesz, azt mondja, mindig itt szokott vásárolni. Valamennyivel drágább, mint a „hagyományosan termesztettek”, de ő így nyugodt.
A nézelődés mellett tovább beszélgetünk a „nagy külső történésekről”. Szóba kerül az utazás is mint külső történés, és rögtön összefüggésbe is hozzuk azt Laura térképeivel, azokkal a képekkel, amiket régi Jugoszlávia-térképekre festett. Egy tavalyi kiállítása megnyitóbeszédében a térképek kapcsán elhangzottak az egész világra mint otthonra, a határtalanságra, a térképek újrarajzolására, a Föld felszínére mint játszótérre való utalások. „Mindenütt jelen lenni, de mégsem mozdulni.”
Az utazásról azt mondja, nem fontos számára, „azaz voltak, vannak időszakok, amikor arra gondol az ember, de jó lenne mindenfelé menni, utazgatni, aztán ez elmúlik. Most már, vagy most éppen nem fontos. Gyerekkoromban úgy utaztam, hogy kinyitottam egy atlaszt, és ott is voltam Afrikában, Európában, a világ másik pontján. Megnéztem az utakat, a folyókat, a hegyeket. Közben apukám mesélt a tűzhányókról, tavakról, az ott élő emberekről.”
Pár perc szünet erejéig megállunk egy gyümölcsös pultnál, de a mellette levő árustól is vesz még némi macskaeledelt – van négy befogadott macskájuk –, céklát, rukkolát, sajtot. Aztán már ketten visszük a kosarat, lassan haladunk, mert a póréhagyma olyan hosszan kilóg belőle, hogy akadályoz bennünket a lépkedésben.
Azzal folytatnánk, hogy/amikor az alkotó a tárgyiasult műveiből álló világban találja meg a helyet a saját létezésére. Amikor már ő maga az, amit eddig festett, alkotott. Arról beszél, mennyire marad vagy maradhat a képei világában. Közben lépten-nyomon ismerősökkel találkozunk, a kanizsaiak már helyiként tekintenek rá. Természetesen mindenkivel váltunk pár szót, valakivel többet is, így most félretesszük a képeket.
Külső és belső környezeti hatások összjátéka
REGGELI SAGMEISTERÉKNÉL
Tíz percre laknak a piactól, persze mi jóval később érünk haza. Reggelire megkóstoljuk az ajándékba kapott gomolyatúrót, pirítóst eszünk mellé, ajvárt, kovászos uborkát meg füstölt kecskesajtot. Lauráéknál mindig van otthon sült kenyér, habár a tönkölylisztből készült lepényeivel semmi sem vetekedhet. Pár éve Min Tanaka nemzetközi táncműhelyében szakácsként is kipróbálhatta magát: gabonaalapú ételeket készített.
A kiadós reggeli után elmaradhatatlan a kávé. A konyhában telepszünk le. Szeretünk ott ücsörögni, egy nagy üvegajtón át belátni az egész kertet. Ilyenkor, hóesésben különösen szép. Persze nem hasonlítható össze a nyári zölddel, olyankor felfut a szőlő a karókra, és lugast képez a konyhai bejárati ajtó fölé. Esténként jó alatta borozgatni a saját készítésű kadarkákból, ezerjókból…
Sagmeister Laura: Nálam ki vannak terÍtve a testek
MEGÖLI A SZABADSÁGOT
Afelé terelődik a szó, hogy mennyire tartja fontosnak a saját akadémikus képzettségét. Gondolkodás nélkül vágja rá, ha tehette volna, az akadémia helyett szívesebben ment volna Európába neves festőktől tanulni, de ez a kilencvenes években nem volt kivitelezhető számára. Tehát maradt az akadémia. Középiskolás korában Petrik Pálhoz járt tanulni, de Laura szavaival élve „Petrik bácsi már nagyon öreg volt akkor, túl öreg. Már édesapám is a tanítványa volt.” Az első információkat egy csendélet mibenlétéről vagy egy portéról azonban tőle kapta. „Elkezdtem az akadémiát, de rögtön az elején nagy csalódásként éltem meg az egészet. Nem azokat az információkat nyújtotta, amikre szükségem volt. Úgy éreztem, megöli a szabadságomat, ezért ott is hagytam. Ma már tudom, miután két év múlva visszamentem, és végül befejeztem, hogy azokat a szabályokat kellett ott megtanulni, amiket majd később áthág az ember.”
Laura elmondja, hogy a „szabályok megtanulása”, a meglévő festészeti irányok kipróbálása, próbálgatása után mikor érezte azt, hogy kezdi megtalálni magát, azt, ami csak ő. Azt a hangot, ami a sajátja, amit csak ő hozhat létre. Megtudjuk, hogy ezt részben még mindig keresi, de a saját stílusát akkor kezdte el kialakítani – vagyis inkább beindult nála egy igény, hogy saját hangot kövessen –, amikor éppen felfüggesztette a tanulmányait, és egy könyvesboltban dolgozott Szabadkán. Bevallása szerint azonban nem a könyvesbolt volt rá ekkora hatással, hanem az akkori szabadkai művészeti élet, és itt megemlíti többek közt Urbán András Aiowa társulatát és Nagy József Jel Színházát.
„Ebben az időben kezdtem el a biciklis alakokat rajzolni. Észrevettem, hogy valami megváltozott, másként és mást rajzolok. Ezekre mondták azt, hogy tiszta Bíró Miklós, vagyis ő lehetett rám hatással. Én még akkor nem ismertem őt, nem láttam tőle egyetlen képet sem. Miután megnéztem párat, nem tudtam ugyanott folytatni. Bíró Miklós után nehéz lett volna.”
Ekkor, ’92-ben volt a festőnő első önálló kiállítása is, amit Slavko Matković szervezett a szabadkai könyvtárban.
OLYAN DOLGOK IS MEGTÖRTÉNHETNEK…
Laura a felsőfokú tanulmányai előtt természettudományi gimnáziumba járt Szabadkán. Természetesen most arra vagyunk kíváncsiak, hogy mennyire vannak hatással a művészetére a természettudományos ismeretek.
A festőnő a relativitáselméletre hivatkozik. Azt mondja, foglalkoztatják a tér-idő eltolódások. Egy ún. metatér létrehozása: ahol olyan dolgok is megtörténhetnek, amik máshol sehol.
Duchamp életrajzában egy negyedik dimenzió ábrázolásával is foglalkozott. „Megrajzolni egy testet vagy az árnyékát egy negyedik dimenzióban, azaz, hogy ne úgy jelenjen meg, mint a valóságban. Nálam ki vannak terítve a testek úgy, hogy minden oldalról látszódnak. De ezeket csak egy ún. tér nélküli térben tudod létrehozni. A térképeimen is lehetett ezzel játszani. A felülnézetből kiterített világba oldalnézetből is látható embereket vagy fákat rajzolok bele. Ez ad neki egy furcsa csavart, egy furcsa térbeli hatást, hogy minden attól függ, honnan nézed.” Közösen állapítjuk meg Laurával, hogy a kiterített térből, azaz a térképfestményeiből leszármaztathatóak a tér nélküli térben kiterített testképei.
Annak ellenére, hogy a festőnő szkeptikusan tekint az akadémiára, utána mégis beiratkozott a Pécsi Tudományegyetemre doktori stúdiumokat hallgatni. „Érdekelt, hogy mit lehetne elmondani a vajdasági festészetről, egyáltalán van-e olyan. Mert ha beszélhetünk szerbiai, magyarországi, montenegrói festészetről, akkor miért ne beszélhetnénk vajdaságiról is. Van-e itt valami közös vonás, hasonló életérzés, ami felismerhető? Erről szerettem volna írni, de az is vezérelt, hogy megmutassam Pécsett Hangyát, Bíró Miklóst és másokat. Ott nem értették őket, mondhatni egy vállrándítással intézték el. Feladatomnak éreztem a legitimálásukat. Én is akkor értettem meg, hogy Bosch vagy Breughel honnan jön, amikor hosszabb ideig tartózkodtam Belgiumban. Láttam az utcán az embereket, és minden világos lett számomra.”
A RÓZSASZÍNRŐL, AZ AGYAGSZÜRKÉRŐL, A BIVALYOKRÓL ÉS A BAGLYOKRÓL
A rózsaszín történetéről elmondja, hogy ’99-ben a veránkai művésztelepen kezdődött vele a kapcsolata. „Előtte is megjelent, régen, alkalomadtán. De akkor, ’99-ben összekeveredett a palettámon a bordó a kékkel, tettem hozzá még egy kis fehéret, és azt mondtam: ez igen! Ez az a szín, ami mindent elmond. Ebben látom a legtöbbet. Ráteszem egy másik színre, hogy áttetsző legyen. Legyen másik dimenziója, nem csak úgy magában rózsaszín. Úgy érzem, ez valami különleges hangulatot ad a képeimnek.” Napjainkban Laura azonban a kanizsai agyag színével próbálkozik. A kanizsai járáson lévő gyógykút környéki csodaagyagot és az ezzel bekent embereket festi.
A motívumok kapcsán elmeséli, hogy amikor beköltöztek a kanizsai házukba, a műterem előtti fákon baglyok tanyáztak. Ekkor kezdte el festeni őket. Most is éppen két bagolymotívumos képen dolgozik. Vagyis azokon is, ugyanis párhuzamosan több képet fest egyszerre. A műteremben a baglyosok mellett két bölényes vagy bivalyos fekszik a földön. Ezek már készen vannak.
„A pécsi tanulmányaim utolsó évében kezdtem el bivalyszerű motívumokat festeni. Ez csak úgy véletlenül jött, nem akartam bivalyokat. Aztán az egyik évfolyamtársnőm megnézte, és hozott egy Barcelo-katalógust, hogy ugyanaz a vonulat, hasonló hozzáállással fest ő is. Akkor még nem ismertem Miguel Barcelót, nem hathatott rám. Ez valamilyen belső-külső környezeti hatások összjátékaként jöhetett létre. A témát kiválasztom, de a képet sosem látom előre. Előhívom a kisagyamból azokat a környezeti hatásokat, amik érnek. Ilyenkor olyan, mintha félálomban lennék. A legjobb képeim egyfajta önfeledt állapotban készülnek. A legjobb képeimet nem én festem, olyan, mintha én csak egy eszköz lennék a megszületésükhöz. Ki kell kapcsolni azt az érzést, hogy te húzod meg a vonalat, hogy összekapcsolódhass valami más energiával, ami rajtad keresztül ezt létrehozza.”
De megtudjuk még azt is, hogy ez a bivalymotívum a természetben megtalálható formák nyomán jött létre, amikor sokat barangoltak erdőkben, hegyekben. Ott látott olyan köveket, fákat, amik valami nem létező ősállatra hasonlítottak. Ezek a természeti formák indították meg.
MŰTEREM ÉS BOROZÓ
Közben végigjárjuk a műtermet, egy hatalmas udvari épület teljes első emeletét elfoglalja. Most éppen a csodaagyaggal bekent emberek vásznai vannak kifeszítve. Közben mesél Antwerpenről, galériákról, galériatulajdonosokról, menedzserekről, megélhetésről, a képek áráról.
A műterem alatti lakást fel szeretnék újítani, és akkor átköltöznének ebbe az udvari házba. A jelenlegi házukban pedig vendégeket fogadnának a borkóstolókra. Visszasétálunk az udvari házból, elfáradtunk a sok beszélgetésben. A Sagmeister család konyhájában késő délutáni ebédhez van terítve. Ernő, a férje már bekészítette a borokat is, most hozta fel a pincéből.
Még egy mondat erejéig visszatérünk a piacról hazafelé félúton hagyott gondolatokhoz. A tárgyiasult képek világához, a képek világában való létezéshez. Hogy mennyire léphetünk be a képek világába, vagy esetleg hogyan szabadulhatunk onnan. „Amikor festek, állok a kép előtt: sokáig nézem a vásznat, egyszer csak tere lesz az egésznek. Megnyílik előttem, fizikailag benne leszek a kép világában, lépkedhetek benne. Ez a fajta érzés különösen hangsúlyos lehetett a reneszánsz idejében, a reneszánsz festőknél, a képeik előtt. Aztán majd egyszer, mint a kínai festő, belépek teljesen a képbe, és eltűnök örökre” – mondja nevetve.
