A magyarok és szerbek viszonyát nem oktatják rendesen 1848 kapcsán sem, ezért lehetséges, hogy olyan sötét és alaptalan indulatok jelennek meg, mint amilyen az adai Damjanich-emléktábla körül csapott fel.
A titoizmusban a történelemoktatás az ideológia szolgálóleánya volt. Az elmúlt húsz–harminc év sem változtatott ezen, csak az ideológia változott. Akkor is és ma is egy leegyszerűsített, sokszor kontextusaiból kiragadott, ideológiai megfontolások alapján szelektált történelemoktatás folyik. Ez nyomja rá a bélyegét az 1848/49-es események oktatására is.
Sajnos, sokan úgy tartják, hogy a történelemoktatás egyenlő azzal, hogy ilyen vagy olyan könyvből, valamilyen szöveg alapján adnak elő, és hogy ezt a diákok valahogy visszamondják. Így az ilyen oktatást elszenvedő diákoknak fogalmunk se lehet arról, mi a történeti szemléletmód. Igazából nem lehet minden alap nélkül adomázni, jópofa vagy meghökkentő történeteket mesélni. Egy-egy esemény, történés értékelésénél mindig számba kell venni annak forrásait is, legyen szó akár eseményről, adatról, statisztikáról, kijelentésről. (Így van ez, pontosabban így kellett volna lennie a Damjanichnak tulajdonított mondattal is, amit most azért nem érdemes idézni, mert valójában el sem hangzott.) A források fontosságáról alig tanulnak a diákok (a jövő felnőttjei), az 5. általános és az 1. középiskola egy-egy óráján van róluk szó. Ezután véget nem érő narratívát hallgatnak, olvasnak és reprodukálnak. Sokszor alaptalan, idejétmúlt értékelések és jelzők „segítségével” „ismerkednek” meg a „történelemmel”.
1848-cal kapcsolatban el szokták mondani, hogy az a társadalmi változásokat célozta meg, de mindennek a nemzeti jellegét domborítják ki, mintha ez abban a korban valódi kettősséget jelentett volna. Valójában ez nincs így, a korszak politikai gondolkodásában a nemzet a liberális gondolati körbe tartozott, a konzervatívok nem voltak nemzetpártiak, ők a létező állapot (feudális előjogok) fenntartásában voltak érdekeltek. És ha már itt tartunk, a magyar nemesség, főleg a legbefolyásosabbak nem támogatták a forradalmat, maga Széchenyi sem akart forradalmat. (Sőt az is jó kérdés lenne, hogy ekkoriban mit is/kit is tekintettek magyarnak.) De ha most félretesszük a nemesség kérdését, akkor azt láthatjuk, hogy az akkori Magyarországon jóval több hadra fogható ember volt, mint amennyien beálltak harcolni, azaz a lakosság nagy része sem tekintette saját ügyének a forradalmat, amit a romantikus történelemszemlélet sugall (ezt Kossuth is felismerte, amikor az önkéntesség mellett bevezette a sorozást). Ráadásul a harcosok nagy része a forradalom vége felé egyszerűen hazament. Tehát a forradalom nem csupán nemzeti ügy volt, és nem volt össznemzeti sem. Másrészt meg nemzeteken és vallásokon átívelő ügy is volt, mert amikor pl. Szabadkára elért a forradalom híre, egyaránt ünnepeltek a katolikusok és a görögkeleti vallású polgárok is. A félig szerb, félig szlovák származású Petőfi sem azért fenyegette, gúnyolta ki verseiben a magyar nemességet, mert nemzeti szempontból volt velük baja. Summa summarum, a forradalom nemcsak nemzeti ügy volt, ezért lehetett szívből a híve szerb, szlovák, zsidó, román polgár is. Ezt nem tanítják a szerbiai iskolákban, ezért állnak értetlenül (ha egyáltalán tudnak róluk) Damjanich János (Jovan Damjanić), Vukovics Sebő (Sava Vuković), Csernovics Péter (Petar Čarnojević) és Zákó István (Stefan Zako), Petőfi esete előtt. A közoktatásban hallgatnak erről, ahelyett, hogy rendesen tanítanának róluk. Mindebből az következik, hogy ismételten az a kép alakul ki a diákokban, hogy megint bántani akarták a szerbeket, és ebbe a képbe nem illik bele sem Damjanich, sem Vukovics stb. Valójában a szerbek egy része ellenezte, más része támogatta a forradalmat, a legnagyobb többségükről pedig nem állítható biztosan, hogy ellenezte, támogatta vagy közömbös volt (ugyanez érvényes minden más népre is). Azok közül a szerbek közül, akik aktívan részt vettek az eseményekben, a többség valóban ellene volt, de nem mindenki, ez olvasható ki a forrásokból. És ennek nemcsak a magyar nyelvű tankönyvekben kellene szerepelnie, hiszen Tacitus óta tudjuk, hogy elhallgatni valamit sokszor nagyobb bűn, mint tévesen állítani.
A történelemkönyvekben az sem szerepel, hogy a híres karlócai nemzetgyűlés a császár jóváhagyásával, sőt akaratával történhetett meg, mint az összes ilyen népi-egyházi gyűlés. Egyszerűen ez volt a szabály, a császárnak kellett engedélyeznie. Maga a majdani pátriárka, Rajačić is a császár hű szolgája volt. Következett ez abból, hogy a pozíciója erre predesztinálta, hiszen de facto a főnemesség köreibe tartozott (és általában a magyar főnemesek sem voltak a forradalom hívei). Đorđe Stratimirović és Stevan Šupljikac sem csupán azért lettek a forradalom ellenfelei, mert szerbek voltak, hanem azért, mert katonák voltak, és a császár volt a főparancsnokuk. Nem kizárt, hogy ha abban a pillanatban Magyarországon lettek volna, amikor a forradalmi napok történnek, a forradalom mellé álltak volna, de Šupljikacot éppen Olaszországból parancsolták vissza, Stratimirović pedig a katonai határőrvidéken tartózkodott (ami elvben Magyarország volt, de Bécsből igazgatták). Természetesen mindebből nem kell túlontúl messzemenő következtetéseket levonni, de tény, hogy sok nem magyar embert magához vonzott a forradalom, amennyiben azt a magyarokkal együtt élte meg, legyen szó román ügyvédről, horvát származású íróról, zsidó rabbiról, német grófról vagy szerb katonatisztről. Emellett sokan értékalapú döntést hoztak, a fennálló rendszert akarták megváltoztatni.
Az is evidens, hogy a szerbek nagy része, nagyjából a fele, a határőrvidéken élt. Ott gyökeresen más viszonyok voltak, mint Magyarország más területein. Ha meg akarjuk érteni, hogy miért állt a szerbek jelentős része a forradalom ellen, akkor az egyik magyarázat éppen az, hogy a katonai határőrvidéken a császár parancsára pillantok alatt fegyverbe lehetett szólítani az őket. Ez meg is történt.
A vajdasági szerbek kétségtelenül követtek el magyarellenes cselekményeket már a harcok kezdete előtt, többek között magyar anyakönyveket égettek el, hivatalnokokat lincseltek meg, és hasonlók történtek. Ezt sem valamilyen irracionális gonoszságból követték el, hanem azért, mert évszázadok óta határőrök voltak, ellenben a forradalom előtti magyar politikai elit azt akarta elérni, hogy felszámolják a határőrvidéket. A megyerendszer visszaállítása és a császár jogainak visszavonása egzisztenciális fenyegetést jelentett a határőröknek, innen származik az indulat.
A Szerbiából érkező Knićanin önkéntesei pedig nem önfeláldozásból mentek harcolni, hanem – az örök háborús cél – a zsákmány reményében. Szerbia ekkoriban meglehetősen kiéheztetett állapotban volt, mély szegénység és reménytelenség jellemezte, sokan a katonáskodásban látták a lehetőséget; nem sokkal ezelőtt, sőt még ekkoriban is, a svájciak is hasonló megfontolásból álltak zsoldosnak (Nyugat-)Európa szerte.
Különböző helyeken ki szokták emelni, hogy a magyar forradalmi országgyűlés nem kezelte méltányosan a nemzetiségek ügyét, és ebben sok igazság van, azonban az sem tagadható, hogy nem is volt honnan példát vennie, és az is igaz, hogy 1849-ben (amikor már késő volt) Szegeden hoztak egy, a nemzetiségek számára kedvező és több nemzetiségi képviselő által el is fogadott jogszabályt.
A szerb történetírásban ki szokták ragadni Újvidék ágyúzását is, amelyet érthetetlen és irracionális cselekedetnek állítanak be, pedig nem erről volt szó, a védők elkeseredettek voltak, miközben a Duna másik oldalán elterülő településből is lőtték őket.
A fentiekből és még sok minden másból látszik, hogy az 1848-as eseményeket nem lehet meg nem is érdemes belesűríteni egy mondatba, vagy egy egyszerűsítő magyarázatba. Az viszont más kérdés, hogy mennyire kell, mennyire szabad ikonokká sűríteni Rajačićot, Kossuthot és másokat. Én annak a híve vagyok, hogy gondolatban ki kell őket emelni a sztereotípiák letisztult, ám hamis világából, le kell őket segíteni a szobrok talapzatáról, és a festmények világából is ki kell szabadítani őket, és a maguk valójában vizsgálódni felőlük, megérteni őket. Jobb és könnyebb lenne a mai magyar és a mai szerb közösség szempontjából is, ha a tények ismeretében – és nemcsak egyes tények és tévhitek felhasználásával – kommunikálnának egymással.
Ami meg az ünnepeket illeti, a magyarság március 15-én ünnepel, és azokra emlékszik, akik akkor az akkori magyar közösségért valamit tettek.
