Szerelmi történetnek vagy Egy szerelem történetének is fordíthatnánk annak a tragikomédiának a címét (Ljubavna priča), melyet múlt péntek este láthatott először az újvidéki Szerb Nemzeti Színház közönsége. A darabot Nikolaj Koljada, a kortárs orosz drámairodalom egyik legnépszerűbb szerzője írta, a két szerepet Zoran Bogdanov rendezésében (és fordításában) Gordana Đurđević-Simić és Zoran Bogdanov alakítja.
A tragikomédiák szokásos gyakorlatához híven egy sajátos, édes-keserű szájízzel távozhattunk. Olyannal, melyet az Újvidéki Színházban a hat–hét évvel ezelőtt játszott Platonov után éreztem utoljára. Vegyes érzés, melyet ritkán érezhet az ember – kacaj és sírógörcs között, a köpni-nyelni-nemtudás letepert állapotában, a tragikomédiának azon – az egyensúly megingásának örökkön veszélyeztetett – pillanatában, amikor a torokban lassan felhalmozódó gombócot feloldja egy elcsattanó poén. A cselekmény mindazonáltal aránylag egyszerű. A vidéki kisvárosba titokban moszkvai színésznők érkeznek, hogy a téren, mínusz negyvenhárom fokban egy híres afrikai együttes tagjaiként lépjenek fel. A terv szerint a méretes honoráriumok begombolása után úgy kell távozniuk onnan, hogy a provincia lakói abban a hitben maradjanak, hogy a híres Marietta de Gonzalest látták, és nem egy kisminkelt moszkvai öregedő naivát. A jegyeket eladták, a plakátokat kiragasztották, a káprázat megvalósulni látszik. Az egész cselekmény egyetlen hotelszobában zajlik, amelyből kimenni nem lehet, sehogy sem – csak a végén, amikor már letisztul a kép. Az egész két ember köré rajzolódik, egy férfi és egy nő klasszikus pólusai köré. Ez szerbül és oroszul persze sokkal kézzelfoghatóbb: az ONA és az ON, egymást kiegészítő személyes névmások használatával. Valódi nevük lényegtelen, és az előadás során is olyan elhanyagolható módon bukkannak fel, hogy elkopnak a használat során. A darab akkor válik érdekessé, amikor a férfi leveszi a maszkját, melyben belépett, és kiderül, hogy az asszony néhai férje áll előttünk, akitől elvált, akit húsz éve nem látott, és akit időközben halottnak hitt.
A két szereplő színművész – volt: a színpad életet jelentő deszkáin; manapság: inkább csak az élet színpadán. Mindketten az emberi lét elveszett mellékszereplői, akik mindig arra várnak, hogy majd csak történik valami, de az a valami sohasem következik be. Egy félmondat erejéig a nő szájából is elhangzik az, hogy élete olyan volt, mintha egy vasútállomáson, örök várakozásban élte volna le. Olyan peremszereplők ezek, akik maguknak és egymásnak is hazudnak arról, hogy hol, milyen főszerepet játszottak, akik megmásítják az életrajzi adatokat úgy, hogy már ők maguk sem tudják, mi igaz, és mi hamis.
Jelenet az előadásból
A díszlet és a jelmezek is minden részletükben ezt a megalkuvást, ezt a lét peremére való sodrottságot – végső soron ezt a sajátos olcsóságot testesítik meg, azt az álindividualizmust, melyet egy giccs-gumicsizma, egy playbacktátogás vagy egy bármirózsaszín-pehelyboa kölcsönözhet. A fotel szakadt, az asztalka kopott, a kanapé poros, a tükör pedig olyan vak, hogy mindezt vissza sem adhatja. A groteszknek azzal a megnyilvánulásával szembesülünk, amely az élet apró örömeit úgy nagyítja fel, hogy a két szereplő már vissza sem hőköl, és úgy adják fel a harcot, hogy tudják: a peremre jobban már nem szorulhatnak. Lényegében azt nézzük majdnem kilencven percen keresztül, hogy hogyan terítik szét, hogyan mesélik el egy szerelem történetével azt a pillanatot, amikor ráébrednek, hogy a sehol közepén vannak, hogy gyávák voltak, hogy lassan feloldódtak az időben, hogy saját és ideig-óráig egymás életén élősködtek addig, míg a férfiból egy földönfutó iszákos, a nőből pedig csótányokat háziállatként etető idegroncs lett, mindkettőből pedig olyan színész, aki már magának sem játszhat.
