„A költészet egy mondat,
Amelynek lelke a rásza”
Visvanátha, XIV. sz.
„mikor válik el örökre az ágtól,
amely gyümölccsé érlelte;
azután hazamenni
és megszabadulni, egy időre”
Danyi Zoltán
Hannus Zoltán (Mészáros Csaba felvételei)
Vajon mennyire gyümölcsöző eredménnyel járhat az a színdarab, amely egy visszafogott, leginkább magányos órákon elmorzsolgatható, meditatív bölcseleti líra mondatfoszlányaiból szövi performatív szőttesét? S az alapvető költői hozzáállás figyelmes visszatükrözésén túl mely mértékben képes új meg újabb organikus értelmezési fényszögeket fölvillantani s mozgásba hozni: egy direkt térbe (s annak nyilvánvaló törvényszerűségeibe) szorított színpadi megközelítés?
Alapvető, kényes kérdések. Ámde Nagypál Gábor Danyi Zoltán verseiből rendezett négykezeséről egyöntetűen elmondhatjuk: amint a rendező, a színészek s közreműködő társalkotók (ld. látvány, fény-hang, díszlet) is finom precizitással, fantáziával, érzékenységgel oldották meg e feladatot.
A darab címe, amilyen pontos, éppoly magasra helyezi a lécet. Mert hát mi is ez a párlat?
Maga a dolgokból leszűrhető, kivonható, desztillálható, lepárolható tömény lényeg. Az alkimista kvintesszencia. De fölhozhatjuk a szanszkrit kifejezést is: rásza. Emez éppúgy jelöli a növények nedvét, ízét, zamatát, ahogy a műalkotásokból nyerhető esztétikai élvezetet, az előadást és közönségét összekapcsoló emelkedett, kegyelmi állapotot. Megvalósítása (kigyöngyözése) során két lényegi kérdés merül föl: miként, s honnan beszélhetünk a szavakkal meg nem foghatóról, s melyek azok az alapkoordináták, „ahonnan újra lehet másként alakítani a dolgokat (ti. életünket), és végigpróbálni egy másik verziót”?
A Danyi-féle költészeti eljárásról egy helyütt már írtam. Valahogy így: „Poémái egyfajta nagyítólencsék (egyúttal gyúpontok) – melyekben a költő a természeti és tárgyi valóság jelenségeihez igen-igen közel hajol, egészen odáig, ahol az aprólékosan (bőrrel, orral, szemmel, füllel) megfigyelt, egyúttal az érzékelő-gondolkodó által átélt (!) entitások már képesek megmutatni sajátos, egyedi arcaik”.
Nyakó Júlia
Mindez persze e lírai megközelítésmódnak csupán egyik része. Ami viszont jelen darab figyelése alatt folyton dübörgött bennem: vajon mennyi mérhetetlenül összetett, finom kapcsolati szállal kapcsolódó alkotórészből áll össze egy ember? Nem egy kivételes ember. Az Ember egyáltalán. A megosztható, átadható emberi. S még tovább: nem csupán az alkotóelemek; mindinkább a közöttes viszonyrendszerek.
Nagypál Gábor rendező – igen okosan – négy (belső) személyre, lélekrészre, organikus koordinációs pontra fűzte föl a színiratot. Egy égközelibb, távolabbi, hidegebb, világosabb férfi-, s egy földközelibb, melegebb, szenvedélyesebb, sötétebb tónusú női kettősre. Négy arkhéra: levegőre, vízre, tűzre (kőre), földre. S ezek kettős arcaira, s kettős kommunikációjára (beszédben s mozgásnyelvben).
Spilák Lajos úgy játszott az üvegeken, húrokon, szavakon, amint a fellobbanó s kihunyó fények, éteri szellem egy megkopott fotográfián, szél a nádak között. Miközben – amint Danyi költészetének állandóan hangsúlyozott kulcsszava is – legfőbb önazonossági pontja nem egyéb volt, mint maga a CSEND.
A Hannus Zoltán által játszott figura mögött egyaránt fölsejlett az élettel meditatív és taktilis kapcsolatban álló édenkertész és az analitikus, szöszögő, biztonsági kötelekbe: elvekbe kapaszkodó, létezése fülledt sarkaiban tanyázó szobatudós pedantériás alakja is.
Homonnai Katalin sziszifuszi gyürkőzése a sziklával és a szőttessel éppúgy magával hozta a belső mozgató-teremtő erők, a parttalan emberi küzdelem fenségességét, amint annak hiábavalóságát.
Ám legmeghatóbb számomra a Nyakó Júlia által életre keltett, az Achilles-sarkot, magát az emberi gyökeret, gyöngeséget, félelmeket, kishitűséget, bizonytalanságot, esendőséget ábrázoló föld-arkhé volt. Mert a leggörcsösebb, ámde legtartalmasabb, legsűrűbb, legérintőbb részt bizonnyal itt lelhetjük.
Ha életünkben – magunkon, egymáson – valamin könnyíteni kell… mindig csak ezen.
Ahogy tette e nagyszerű, megindító darab is. Hála érte mindenkinek.
