Hogyan fejezhetjük ki legjobban egy művész iránti tiszteletünket? Emeljünk neki szobrot? Nevezzünk el róla utcákat, tereket? Írjunk róla történeteket, vagy szenteljünk ódákat az emlékének? Alapítsunk egy díjat a nevével? Igen, igen, igen és igen. Tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy neve fennmaradjon, hogy munkásságát senki se tekinthesse hiábavalónak! Valami ilyesmit gondolhattak azok is, akik 36 éve megalapították a Szirmai Károly Irodalmi Díjat. Ez az emlékkönyv róluk is szól, de legfőképpen arról az íróról, szerkesztőről, aki a vajdasági (akkor még leginkább jugoszláviai) magyar irodalmat pályára állította.
A Szirmai-emlékkönyv nem más, mint őszinte tisztelgés Szirmai Károly emléke előtt. Nem más, mint a 121 éve született író munkájának méltatása. Nem más, mint egy életmű összefoglalása. Ebből a gyűjteményből azok is tökéletesen átlátják a jogászból lett cukorgyári tisztségviselő irodalmi munkásságát, színvonalas irodalomért folytatott harcát, akiknek nincs mindennapi kapcsolatuk Szirmaival. Akik nem olvastak még egyetlenegy novellát sem tőle. Akik nem tudják, hogy Szenteleky Kornél után ő lett a Kalangya főszerkesztője. Akik esetleg azt sem tudják, mi az a Kalangya. Az emlékkönyvből ez mind megtudható. Néhány magyar és szerb nyelvű Szirmai-novella után maguknak a műveknek a méltatása következik. Kiderül, hogy már a kortársak is meglátták azt, ami az utókor számára teljesen egyértelmű: Szirmai Károly a 20. század első felében felvirágoztatta a vajdasági magyar irodalmi szcénát. Nemcsak saját műveivel, amelyek valós vagy kevésbé valós (víziószerű) képeken alapulnak, hanem azzal a szerkesztéspolitikával, amely nem hagyott helyet a dilettantizmus számára. Méltatói között nemcsak magyarok, de szerbek is szép számmal voltak és vannak, ami még ebben a multikulturális környezetben is ritka.
Szirmai Károly 1972-ben halt meg. 1975-ben kiosztották az első olyan díjat, amelyet róla neveztek el. Mit jelent ez a három év? Egyrészt azt jelenti, hogy az irodalmi élet tisztában volt azzal, hogy egy óriását veszítette el, amit nem lehetett szó nélkül hagyni. Másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy munkásságát valamilyen formában folytatni kell, és az idő is megérett már egy friss irodalmi díj létrehozására. Három év pedig elegendő volt ahhoz, hogy körvonalazódjon, mit is kellene támogatni (novellairodalom), és hogyan is lehetne ezt a leghatékonyabban megvalósítani (az egyik évben magyar, a másik évben szerb legyen a díjazott).
120 évvel szirmai születése és 35 évvel az első díj kiosztása után pedig a kezünkben tarthatjuk ezt az emlékkönyvet. Pontosabban az emlékek könyvét. Bori Imre, Herceg János, Gerold László, Gál László, Bordás Győző, Németh István, Utasi Csaba, Tomán László, Tolnai Ottó, Gobby Fehér Gyula, Bányai János, Thomka Beáta, Danyi Magdolna, Ökrész Károly, Boško Petrović, Miroslav Rankov, Sava Babić, Aleksandar Tišma és Vladislav Juhas ugyanis a Szirmairól szóló emlékeit írta meg (gyászbeszédekről, tanulmányokról, köszönőbeszédekről van szó), Bordás Győző és Miroslav Tepić pedig ezeket rendezte kötetbe. Szerkesztésüket dicséri, hogy annak ellenére, a szövegek mind Szirmairól szólnak, tehát nem tudnak változatosak lenni, nem untatják az olvasót. A díjazottak és köteteik fotói pedig (még ha fekete-fehérek is) tovább színesítik a kiadványt.
Kár, hogy csak akkor születnek/születhetnek ilyen kötetek, amikor szereplőjük már meghalt. Kár, hogy sokszor csak egy-egy alkotó halála után jövünk rá, mekkora veszteség ért bennünket, és bánjuk meg, hogy életében nem csináltunk belőle legendát. Szirmai Károlyt ismerte és elismerte az irodalmi közeg, mégis tisztviselőként élte le az életét. Olyan szép lenne, ha nemcsak a halottainkra lenne igaz: róla jót vagy semmit.
