Legyen! Ezt határozta el a Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság múlt év decemberében megtartott közgyűlése. Az alábbiakban összefoglaljuk a nemes szándék indoklását.
Goethe szerint a nemzeti irodalmak alkotják a világirodalmat. Ezt szabadon továbbgondolva mondjuk, hogy a helyi, regionális literatúra összességéből áll a nemzeti. A legtöbb vidéknek, városnak megvan a maga híres megörökítője. Ha Szeged, akkor Tömörkény, ha Nyírség és Budapest, akkor Krúdy, ha Székelyföld, akkor Tamási Áron, és még sorolhatnánk. A legkisebb közösség élete is egy remekmű nyersanyagát kínálja a rátermett alkotónak, s amiként a közlegény is tarsolyában hordja a marsallbotot, a munkát felvállaló művész pennájából is kikandikálhat a Nobel-díj.
Az igaz, hogy a jó mű a világ minden pontján és az idő múlásával is mindenkor meg kell állja a helyét, és hogy a történetek színhelyének nem okvetlenül kell hitelesen árasztania a modellül választott térség légkörét, s a műbíráló egyáltalán nem is kérheti számon valamely leírt táj, környezet felismerhetőségét, mégis – az esztétikai élményen túl – izgalmas dolog egy-egy, számunkra ismert, kedves város, vidék s a benne élők képével, lelkületével találkozni regény avagy elbeszélés lapjain. Zenta egy olyan hely, amely arra a lelkes és tehetséges írójára vár, aki a város múltjától, jelenétől, szellemétől megihletve története(i) keretében úgy rajzol meg egy történelmi pillanatot, időszakot, illetve portrét a településről, amire a helyi színek nagymestere: Mikszáth, Móricz, Krúdy, Kosztolányi, Andrić és Márquez is elismerőn csettintene.
A helyi színek erőteljes megörökítése nem bélyegezhető meg az alacsonyabb rendű vidékiességgel, pláne ha a legnagyobb klasszikusok példái lebegnek szemünk előtt. Az olvasónak elege van a megfejthetetlen, emészthetetlenül bölcselkedő stílusból; az ún. komoly irodalom eltaszított fogyasztója kényszerűen inkább a giccs, az érzelmet, hangulatot és eseményességet is magában foglaló romantikus füzetregények felé fordul.
Sajnos egyetlen olyan, hazai tájtól ihletett irodalmi művet sem tudunk megnevezni, amely esztétikai tekintetben egyenértékű volna építészeti remekeinkkel; a tűzoltólaktanyával, a városházával vagy a templomainkkal. A rosszul értelmezett modernség legtehetségesebb szerzőinket is eltántorítja attól, hogy múltunkat – de mai életünket is! – hitelesen megörökítsék.
A posztmodern kísérletezés álorczájában tetszelgő halandzsa adósunk maradt az élet tükrözésével. Nem volt, ki tudósítson a kültelki kocsmák biliárdversenyéről, aratóbáljáról, a vasárnapi délelőttök mozsárcsengéséről, a közfürdői bebocsátásra, a révész szolgálatára vagy a mozijegyre várakozók sorban állásáról, a zenés utcai gyászmenetről, a beltéri kőhengeres, kőgolyó-kalpagos hirdetőoszlop plakátjairól, a vaníliaillatú cukrászdák nyugalmáról, a rezesbanda fénylő szerszámairól, a főtéri hóesésben staniclibe mért forró gesztenyéről… Sürgősen pótoljuk be a hiányt!
Természetesen szerepelhet a pályaműben a környező tanyák és falvak világa is. Megírható családtörténet, kocsmák, üzemek, vállalkozások, mozgalmak krónikája. Különösen érdekes lehet a történetíró, politikus Dudás família teljességgel még fel nem tárt históriája. (A Dudások közül most csak a bohém aranyifjú Emilre irányítanánk a figyelmet, aki már főhőssé vált Kuncz Aladár 1931-ben megjelent – akkoriban világhírű – memoárregényében, a Fekete kolostorban.)
Hosszú a sora azoknak a néhai zentai polgároknak, akiknek neve és viselt dolgai a történetekbe szőhetők. Szorgos tollak alatt elevenedjenek meg a zsidó kis- és nagyiparosok, értelmiségiek, orvosok, ügyvédek, a vegyes lakosság köréből kikerülő módos emberek, nagybirtokosok – Mihók, Cucin, Rudics, Zagorica, Lolin… –, a letűnt idők és napjaink Buddenbrookjai, továbbá papok, tanítók, művészek, közéleti személyiségek, jellegzetes és különc figurák!
Az első világháború előtti boldog békeidők pletykás, adomázó derűje termékenyítő lökést adhat az epikusnak. S amikor a történelmi széljárás borús eget borított az anyaországból kiszakított nemzetrészre, s a második elcsatolás után jöttek még nagyobb megrázkódtatások, véres fordulatok, az íróknak az a dolguk, hogy szolgáló tollal állítsanak emlékművet a magasztos fájdalomnak. A népirtás és zsarnokság elszenvedett időszaka is fontos kincsesbányája az elbeszélőnek. A görög–perzsa háborútól kezdve a német–francia viszálykodáson innen és túl vége-hossza nincs a milliók szenvedéséből születő gyöngyszemeknek, remekműveknek.
A valamirevaló író jól tudja, hogy az általa tárgyalt egyetlen évbe, évszakba vagy napba is tömérdek ismeret, adat, történés, mozzanat sűríthető bele, s az egyéni földolgozás az újszerűség izgalmával hat akkor is, ha agyontárgyaltnak, kiürítettnek tűnő történelmi pillanatot – ’44-et, ’56-ot, ’68-at, ’89-et… – választ háttérül. (Bízunk abban, hogy a szerzők találékonyak, és jelentősen fölülmúlják a pályáztató szerény ötleteit, sugallatait.)
Lehet, hogy lavinát indítunk el kezdeményezésünkkel; esetleg mások is szülőföldjük, kis hazájuk hasonmását szeretnék viszontlátni a „kicsikart”, „megrendelt” műalkotásokban. Az is elképzelhető, hogy valakinek Szegeden, Debrecenben, Székelyföldön, Svájcban vagy Kanadában támad kedve a zentaiságot regényesíteni, novellásítani. Velük szemben előnyt élvez a helybeli, aki az alapozó gyűjtés során levéltárunkban böngészhet régi iratokat, újságokat, járhatja a dűlőutakat, az ártéri kubikgödrös erdőt, Kukucska csöpp maradékát, az Újfalut, a Kompetenciát és a temetőket. (Ha valaki kedvet kapott, ahhoz, hogy egy-két hétre „zentaivá” válva helyszíni terepszemlét tartson és gyűjtőmunkát végezzen, azt díjtalanul elszállásolja a Térzene Társaság 2011 júliusától üzemelő vendégháza.)
A világháló és a forrásértékű irodalom mindenkinek rendelkezésére áll, melynek csupán néhány darabját említjük most meg. A zentai monográfiasorozat inspiráló adatok tárháza. Hasznos kézikönyvnek tekinthetők a helyi sportélet, ill. a zsidóság történetét, valamint a város építészetét leíró könyvek. Szépírók, helytörténészek, pszichológusok és néprajzkutatók több műve is Zentával és tágabb környékével kapcsolatos. (A figyelemre méltó szerzők névsora korántsem teljes: Bodor Anikó, Burány Béla, Burány Nándor, Hódi Sándor, Hornyik Miklós, Pejin Attila, Szloboda János, Táborosi László, Tari László, Tőke István, Tripolsky Géza, Valkay Zoltán…)
Aki teheti, merüljön el képes családi albumokban, kutasson fel első világháborús tábori anzikszkártyákat, kukkantson bele rég megboldogult ismeretlenek magánlevelezésébe, pékmesterek hitelkönyvébe és kéziratban lappangó, ákombákomos, központozást mellőző, „egymondatos” naiv naplókba!
A családi emlékezet és a magunk memóriája is becses kincs.
KI PÁLYÁZHAT?
Bárki a világ minden tájáról. Itt helyben is számos jó író él, és a várossal elszakíthatatlanul összeforrtak azok is, akik innen eltávoztak. Ugyanakkor bensőséges viszony alakult ki Kárpát-medence jó pár ide látogató alkotójával; ők is elcsábulhatnak, és „megrendelésünkre” talán kipróbálják magukat a kis- és nagyepikában. Egy Budapesten élő, nem zentai származású, többkönyves, ismert szerző máris jelezte, hogy esetleg nekiveselkedik a „zentai regény” megírásának. Valószínűnek tartom, hogy felhívásunk nyomán megszülethet egy-két nagy mű, amely írójának és a modellül szolgáló városnak a hírnevét fényesíti. Regénypályázatunk kis hazánk, Zenta nevének, hírének öregbítését szolgálja a nagyvilágban éppúgy, mint a jövő nemzedék előtt. A kultúra haszna, eredménye nem úgy tűnik szembe, mint egy jól vagy kevésbé karbantartott úttest állapota. Pedig a kultúrtevékenységben is egyfajta karbantartásról van szó; lelkünk és jó közérzetünk pátyolgatásáról, vallja a Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság, amely közösségünk szellemi épülését szolgálja.
Hogy megszületik-e Zenta regénye, az azon is múlik, hogy egyáltalán lesz-e pályázat. A kiírást ugyanis anélkül tesszük, hogy rendelkezésre állna a díjazáshoz szükséges pénz. A Térzene Társaság talán alkalmas arra, hogy szellemi és kulturális állapotainkat, lehetőségeinket felmérve pályázat meghirdetésével kivételesen nagy erőpróbára késztesse alkotóinkat, ám arra képtelen, hogy mecénásként vegyen részt a lebonyolításban, ebben a korszakos jelentőségű eseményben.
ZENTA REGÉNYE
Elérkezettnek látjuk az időt arra, hogy városunk látható és nem látható, azaz anyagi, fizikai és szellemi arculata a művészet eszközeivel is megörökítést nyerjen, méghozzá az irodalom monumentális műfajában, a regényben, ill. a kisepikában, egy könyvterjedelmű novellasorozatban. Ennek érdekében a Térzene Társaság – megalakításának közelgő tizenötödik évfordulója alkalmából – regénypályázatot szándékozik kiírni, ZENTA REGÉNYE, ZENTAI TÖRTÉNETEK címmel.
A nyertes művek, ill. szerzők díjazásához kérjük Önkormányzatunk segítségét; hozzávetőlegesen 650000 (hatszázötvenezer) dinárra lenne szükségünk…
Aligha remélhetjük, hogy városunk képes és hajlandó pénzelni ekkora szellemi beruházást, irodalmi vállalkozást, melynek megtérülésében mi, alkotók szilárdan hiszünk. (Az érvelést újabb beadványunkban, ill. cikkünkben ismertetjük.) Ha tervünkhöz nem tudunk elegendő pénzt szerezni, az kétségessé teszi a regénypályázat sorsát.
A fejleményekről a későbbiekben is tájékoztatni óhajtjuk az érdeklődő olvasót.
