Húshagyókedd, hamvazószerda és vége. Remények és álmok lecsupaszodva; dideregve várjuk a föltámadást.
Gágognak a vadlibák, és dél felé húznak. Csontig ható hideg, jeges udvar, fagyos kamra, fogyó fa, megcsappant szén.
Pirosbarna oldalú, könnyű, magas; világítva körülfut rajta oldalt a fehér szalag, a közepében, mint valami kis fészekben, egészen eltűnik az a csöpp baracklekvár. És vaníliás, olyan vaníliás, mintha behavazta volna a tél. Zsírszagú a konyha, zsírszagú a szoba, zsírszagú az egész ház, mert ilyenkor a zsírosbödönt teljesen kikaparják.
Vasárnap fánk, kedden húshagyás, szerdán hamvazkodás.
– Mama, maga egyszer még belepusztul ebbe a gyerekbe –, mondta az apám, de én éreztem, hogy a szavaiban több az aggodalom, mint a harag.
Utáltam a sóba-vízbe krumplit, látni se bírtam a hajába főtt krumplit, a platnin sütött, agyonégetett pirítóst; tudtam, hogy nem ehetek fánkot, se ma, se holnap, se nagyon sokáig, mégis alig vártam a fiúkat, sóvárogva, csodálattal vegyes imádattal lestem, mikor állítanak be az unokatestvéreim, Pityu, Laci és Józsi, meg Ernő, aki anyai ági másod-unokatestvér. Nem csupán a fánkba sütött szerencsepénz miatt jöttek, hanem mert hozzánk tartoztak, és ez jó volt, meleget adott. A nagymama elszakíthatatlan kapocs volt a családban, észrevétlenül, láthatatlanul összefogott minket. Mindig volt ideje, mindig volt türelme, mindig volt ajándéka. Tudta, ki mit szeret, számon tartotta a névnapokat, egész évben készült a születésnapokra, megtartotta a szokásokat, tudta, kit mi bánt, kinek mi baja, és mindig mindenkin tudott segíteni. Mostanra is összeszedte az új, fényes dinárokat, mérhetetlen áldozat tőle, hogy nem süt fánkot. Nem süt, mert megfogadta, hogy amíg meg nem gyógyulok, nem eszik húst, és nem süt fánkot. Se szalagost, se csörögét.
Az anyám a nagykonyhában sürgölődött, igyekezett, izgult, kapkodott, mérgelődött, zsörtölődött, kiabált. Mialatt ő a farsangi fánkot kelesztette, sütötte, én a nagymama konyhájában sült tököt ettem.
A sütnivaló tök akkor igazán jó, ha megfogta a dér, de február végén, március elején a legeslegjobb, mert már kicsikét megfagyott, s attól édes, mint a méz, és porhanyós, mint a gesztenye. A nagymama legszebb tányérján a sült tök sötét narancsszínű, szinte világít, és olyan kerekforma, mint egy kis fánk, a karimája körös-körül gyönyörűen megpirult, a leve besűrűsödött és kicsordult; a peremén megbarnulva icipicit odasült. Óvatosan beleértetem az ujjamat, tényleg finom, és édes, mint a méz. Mintha égetett cukor volna, amit a vásárban árulnak, csak a dió hiányzik belőle.
A nagymama duruzsol: Ez a fránya élet. Mennyi fölfoghatatlan, kétségbeesett, elfojtott indulat, fájdalom, gyötrődés, kínlódás és tépelődés szorult ebbe az egyetlen, kis mondatába! Bele kellett volna nyugodnia valamibe, ami megváltoztathatatlan, amibe nem lehet belenyugodni. Hogy nyugodhatott volna bele, hogy nem tehet semmit azért, akit szeret, hogy nem segíthet? Nekitámasztom a hátam a tapasztott tűzhely falának, nincs égettzsír-szag, nincs kapkodás; nyugalom van, béke és pirítottcukor-szag; a suttogás megnyugtató, elringató. Félálomban tudom, hogy odafönn a fiúk gyönyörűen megkelt, magas, igazi farsangi fánkot esznek, tudom, hogy pénzt fognak találni benne, és szerencsések lesznek jövő ilyenkorig, és hiszem, hogy mire letelik a nagymama fogadalma, valami módon helyreáll a világ.
A tehetetlenség borzalmas.
A tehetetlenség izzó vasabroncsként szorít, fáj, éget. Nem lehet átvenni más fájdalmát; semmit sem lehet se megfelezni, se elcserélni. Nem tudom, van-e még egy lélegzetnyi haladék. Az elmúlt idő bilincsébe verve és önnön korlátaim közé szorítva csak osztozni tudok a bánaton, és én is fogadalmat teszek, mert örök és gyönyörűséges kényszer: segíteni, szeretni és megbocsátani.
2011. március 7.
