Meglepően erélyes, vérmérsékletet nem kímélő viták zajlanak napjainkban is őstörténetünkről, a magyarság eredetéről és nyelvéről: elsősorban laikusok, műkedvelő történészek, de esetenként szakemberek is vitatják és megkérdőjelezik az egyszer már eldöntöttnek vélt „tényeket”, olykor pedig egészen elképesztő új ötletekkel állnak elő, amelyek mellett hol többé, hol kevésbé megalapozottan érvelnek is. Hogy a rengeteg vitacikk olvasása közben, a tanulmánynak álcázott pamfletek áradatában el ne vesszen, meg ne tévedjen az ember, a leghasznosabb, ha a téma szakavatott ismerőjét kérdezi.
Erdélyi István történész, a budapesti Károli Gáspár Református Egyetem egykori tanára, az Eleink, a Napkút kiadó gondozásában megjelenő, egyetlen hiteles mai, a magyar őstörténettel foglalkozó folyóirat főszerkesztője több izgalmas kérdésre is a kutatás jelenlegi állásának megfelelő, naprakész és szakmailag is alátámasztott választ tud adni.
Idén lép a folyóirat a tizedik évfolyamába. Az elmúlt évek egyáltalán nem kedveztek az ilyen jellegű kiadványoknak. Hogyan sikerült mégis fölépíteni az Eleink mögé egy működő hátteret?
– Elég szűk a magyar őstörténettel foglalkozó tudományos kör, így hát nagyrészt ismerjük egymást. Szerzőkkel soha problémánk nem volt, sőt eddig már négy alkalommal tartottunk konferenciát is, amelyek anyagát korábban mellékletben, újabban pedig a folyóirat testében közreadjuk – és tesszük mindezt honorárium nélkül. A folyóirat mögött álló Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesületnek van ugyan egy egészen szerény tagsági díja, de ez természetesen csak az adminisztrációra, illetve a telefonszámlák egy részére elég, ezért elsősorban külső segítségre van szükségünk ahhoz, hogy a folyóirat működhessen.
Mennyire szól a laikus közönséghez, és mennyiben a szakmai publikumhoz a folyóirat?
– Mindig figyelmeztetem a szerzőket, hogy ne a tudományosság rovására, de mégis úgy írják meg dolgozataikat, hogy azok közérthetőek legyenek. Ez nem mindig sikerül, előfordul, hogy egy-egy szöveg kicsit talán nehézkes vagy túlságosan tudományos, de ettől nem is akarunk tágítani.
Ön arról beszélt nemrég, hogy sajnálatos módon még mindig nem teljes a honfoglalásra és a honfoglalás előtti évszázadra vonatkozó írásos források modern kiadása, és hogy ebben már a románok is megelőztek bennünket. Olyan forráskiadványokról beszélt, amelyekben megvan a dokumentum eredeti nyelven, annak a szabatos magyar fordítása, lábjegyzetek és kommentár. Nem is voltak próbálkozások ilyen kiadványok létrehozására?
– De igen. Szegedi kutatók próbálták áthidalni ezt a problémát. Kristó Gyula jeles akadémikus élen járt ebben. Elkészült egy csak részleteket bemutató leírásos, forrásos gyűjtemény, amiben jóformán nincs is kommentár, csak minden forrás előtt néhány sor. De nincs kiadva teljes egészében például a honfoglalók embertani anyaga sem, ez is várat még magára.
Hozzáférhető mindez bárhol egy laikus vagy egy szakember számára?
– Az embertani anyagról publikációk jelennek meg a természettudományi folyóiratokban, de nagyon nehezen hozzáférhető a laikusok számára. Ha azonban átlapozzuk az Eleink eddig megjelent lapszámait, azt kell látnunk, hogy antropológusok alig írnak hozzánk. Más természettudományos szerzők még csak-csak jelentkeznek, de például ugyanígy hiányzik a történeti földrajz, ami egy másik történeti forráscsoport. A természettudományos forrásokon belül fontos még az állattan, a növénytan és természetesen a régészet is, ami aztán ismét egy szövevényes dolog. Minden egyes forráscsoporttal problémák vannak.
Jelentős dolgozatában – amelyik az Eleink első számának mellékleteként jelent meg – Ön arra vállalkozott, hogy meghatározza a honfoglalók feltételezhető lélekszámát. Munkája során megoldást kellett találnia arra is, hogy a régészeti feltárások bizonytalan, határozatlan adatait, amelyekben azt mondják, hogy feltártak „több” vagy „néhány” honfoglalás korabeli sírt, valami módon számszerűsíthesse…
– Kidolgoztam egy módszert, amelynek segítségével igyekeztem összegezni a források adatait, hogy meghatározhassak egy számadatot. Ha a régészeti és embertani támpontokat vesszük alapul, akkor így közel ezer sírhelyet tudtam dokumentálni, és még ez is nagyon kevés. Pontos számot továbbra sem tudunk mondani.
(Sisak csúcsdísz, amelynek mintaszövése azonos a tarsolylemezekkel)
Igen nagy a szórás: forrásaink a húszezertől a hétszázezerig különféle számokat említenek. Ön említette az őstörök „tümen” kifejezést is, amelyik – más jelentésben ugyan, de – a magyar nyelvben „tömény” formában maradt fenn. A tümen régen tízezer fős hadtestet jelentett, tehát amikor az írásos források úgy fogalmaznak, hogy két tümennyi magyar veszett oda a bolgárokkal folytatott háborúban, húszezer katonára utalnak. De ez a szám pedig még mindig csak azokat jelöli, akik odavesztek. Ha a honfoglalók két tüment csatába küldtek, akkor vélhetően nagyobb volt a hadra fogható férfiak száma közöttük, a teljes népesség számának pedig még ennél is jóval nagyobbnak kellett lennie…
– Igen, és ezenkívül pedig a honfoglalás előtt csatlakozott a magyarokhoz három kavar törzstöredék a Kazár Birodalomból. A bizánci forrásban ugyan kabarnak írták, de azt akkoriban v-nek kellett ejteni – ez egy furcsa magyar szóval asszociálható, de a keverés-kavarással kevéssé hozható összefüggésbe. Ők valószínűleg egyfajta elővédet képezhettek, mert még a honfoglalás előttről van adatunk arról, hogy – kvázi felderítőként – ezek a kavar törzsek bejöttek a Kárpát-medencébe. Így már őket is hozzá kell számítanunk a honfoglalók lélekszámához.
(Tarsolylemez Bodrogvécsről)
Ők azonosak azokkal, akikről még úgy tanultuk az iskolában, hogy a kabarok?
– Igen, ők a kavarok.
Ez az Aba Sámuel-féle nemzetségi ág?
– Igen, lehetséges. Egyáltalán nem kizárt. Tudniillik a Kazár Birodalomnak az államvallása a zsidó vallás egyik változata volt.
Hol szedhették össze abban az időben ezek a kavar törzstöredékek ezt a vallást?
– Térítés útján. Hosszú ideig, még a honfoglalás után, sőt az újkorban is folyt térítés. Erdélyben, de Magyarországon is voltak származásilag ugyan nem palesztinai eredetű vagy más, európai, zsidók lakta településekről érkezett emberek, de zsidó vallású népcsoportok. Térítők jöttek, és ugyanúgy, ahogy dolgoztak itt protestáns hittérítők – vagy válaszként a római katolikus és a bizánci egyház is térített –, ugyanúgy izraelita térítők is járták a vidéket. Ez egy gyakori, nagyon általános jelenség volt még az újkorban is. Hitvitát tartottak a Kazár Birodalomban: három világvallás – hogy így mondjam, újabb szóval – képviselőit hívták meg, térítőket, köztük Kirillt és Metódot is a bizánciaktól. Jelen volt egy jeles zsidó hittérítő is, akinek a neve – úgy tudom – nem maradt fent, akárcsak az iszlám kollégája neve sem. A kazár kagán, a birodalom ura és az udvartartás előtt ők jellemezték a saját hitüket. Végül a kazár kagán úgy döntött – de ez jóval a honfoglalás előtt volt –, hogy ők a zsidó hitet választják. Ennek természetesen politikai okai is lehettek, de gondolom, a hittérítő szerepe sem lebecsülendő.
Valószínűleg jó szónok lehetett…
– Nyilvánvaló. Persze Kirill és Metód is élen járt a térítésben Nyugaton, főleg a Kárpát-medencében. De az arabokat teljesen kizárták, mert a kazároknak korábban komoly emberveszteségeik voltak velük szemben, amikor igen mélyen, egészen a Volgáig, a kagáni szállásig behatoltak kazár területre. Így nem valószínű, hogy az iszlámot nagyon preferálták volna, de érdekes módon, mégis meghívták erre a hitvitára.
A kabaroknak vagy kavaroknak miért kellett elhagyniuk a Kazár Birodalmat?
– Erről is nagyon rövid és nagyon késői adatunk van. Volt egy bizánci császár, akit egy kolostorból hoztak elő, amikor egymást már legyilkolták a császárságra esetlegesen alkalmas személyek és a hozzátartozóik. A kolostorból hívtak el egy fiatalembert, aki a család tagja volt, s akiből később a Bíborbanszületett előnevet viselő VII. Konstantin császár lett. Ő egy tudós ember volt, három könyvet is összeállított. Nem mondom azt – ahogy általában mondani szokták –, hogy írta, mert ezt az írást nem úgy kell elképzelnünk, hogy ő maga állt neki a munkának. Habár nagyon jól tudott írni, hiszen a kolostorban megtanulta, és éppen emiatt tudott foglalkozni a politikai irodalommal és a történelemmel is. Három könyvének egyikében a magyarokról is több helyen szó esik. Ebben az áll, hogy a kavarok összetűzésbe kerültek a kagáni hatalommal, vereséget szenvedtek, és ezért történt az is, hogy a három törzsükből a maradékok álltak össze egy emberileg is nagyon megviselt csoporttá, és ők csatlakoztak a magyarokhoz. Valamilyen összeütközés történt, de ez nincs részletezve. Azt a szót használja, hogy „fölkeltek” a kazár vezetők ellen. Ez valamiféle belső lázadás lehetett, ami miatt el kellett jönniük onnan.
Vannak szerzők, akik ma már a nyolcadik honfoglaló törzsnek tekintik őket…
– Semmilyen forrás nem igazolja azt, hogy ez egy törzs lett volna. Csak olyan szempontból lehet törzsnek tekinteni, ha egy egységgel számolunk, de mint már mondtam is, ők a honfoglalás előtt csatlakoztak a magyarokhoz, és bejöttek a Kárpát-medencébe, Bécs alatt is harcoltak. Felderítették szinte az egész Kárpát-medencét, ami az útviszonyokat és a lakosság összetételét illeti. Nagyon vegyes lakosságú volt a Kárpát-medence már akkor is.
Egy-egy szakember az elfogadott tudományos módszerekkel hogyan tudja mégis megtalálni a legkisebb közös többszöröst vagy azt a közös nevezőt, amelyikben a különböző bizonytalan forrásokat összegezheti?
– A nyolcvanas évek végén történt egy nagyon érdekes dolog. Kilencven esztendeig elhevert a Tudományos Akadémia levéltárában egy kézirat, amit Vámbéry Ármin, egy nem is érettségizett, de a magyar őrtörténetről nagyon érdekes dolgokat író poliglott ember vett az isztambuli piacon. Ő ezt a kéziratot átadta az Akadémiának, amelynek ő maga is a tagja lett, mert a munkásságát nagyon megbecsülték már akkor is. Kilencven évig senki nem nyúlt hozzá ehhez a kézirathoz, amíg Prágában a török tanszék egyik magyar származású tanára hírét nem vette a létezésének. Az Akadémiától megkapta a kézirat mikrofilmváltozatát, és mint török szakos, ezt a török nyelven írt kéziratot lefordította, és kiadta először Magyarországon, aztán Szlovákiában is. Vámbéry Ármin a magyar történettudomány egyik óriása volt, annak ellenére is, hogy – mint mondtam –, ha úgy tetszik, autodidakta módon működött, de ez a 19. században még egyáltalán nem volt meglepő vagy feltűnő. Feltűnő volt maga a tevékenység, amit ez az ember végzett! Később egy másik turkológus még jobb változatban lefordította az általa vásárolt kéziratot, csiszolta, kijavította, és tavalyelőtt megjelent Szlovákiában, majd Németországban magyarul, törökül és németül. Ez egy teljesen új forrás a magyar őstörténetre és honfoglalásra vonatkozóan. Az osztrák kutatók – mert az illető ausztriai származású volt – még a szerző nevét is meg tudták állapítani, és ezt is publikálták tudományos folyóiratban. Ezt felkarolta az egyik volt hallgatóm Pécsről – mert utoljára Pécsett tanítottam, de már az is nagyon régen volt –, és kommentálta a forráskiadványt. A prágai fordító ugyanis nagyon kevés kommentárt fűzött az anyaghoz, nem is nagyon tudott mit kezdeni vele. Ez az ifjú történész kétkötetes könyvet adott ki tavaly az írásos forrásokról, és ebben óriási fejezetet szentel ennek a műnek. Remélem, hogy ez meg fogja mozgatni a magyar őstörténet-kutatást és a honfoglalás tanulmányozását is.
Lehetnek benne olyan adatok, amelyek akár meglepetést is hozhatnak?
– Tele van meglepetésszerű adatokkal!
Ki tudunk emelni ezek közül valamit?
– Teljesen új nevek vannak benne, személynevek! Sok minden például a hunok szerepéről is, amit sokan vitatnak. Én csak remélni tudom, hogy ez motorja lesz a további kutatásoknak, és lesz rá tudományos reakció.
