A frissen alakult, eleinte csak „kényszerközösségként” működő iskolai osztályok állandóan változó csoportszerkezete számos nehézséggel küzd meg, amíg valódi közösséggé válik. S sajnos az is előfordul, hogy nem sikerül olyan osztályközösséget kialakítani, amelyben mindenki a lehető legjobban érzi magát, tud tanulni, játszani, barátkozni.
Természetes érzés a szülők részéről, hogy amikor először engedik iskolába vagy óvodába a gyermeküket, azt szeretnék, hogy jól érezze ott magát. Ezek az érzések – bár elfogadhatóak – nem mindig segítik a szülőt abban, hogy támogassa a gyereket, aki ráadásul nehezebb helyzetben van, mint a szülő, hiszen neki kell „élesben” megállnia a helyét. Vannak, akiknek sikerül, s vannak, akik nagyon nehezen illeszkednek be a közösségbe.
Hogy miért van ez így? A számos ok közül most egyet szeretnék kiemelni, ami számomra az utóbbi időben rendkívül lényegesnek tűnik azoknál a beilleszkedési problémás gyerekeknél, akiket nem fogadnak be a társaik, agresszívak, vagy félelmekkel küszködnek, szorongás gyötri őket: az önismeret (önbecsülés), s ezzel párhuzamosan az önkontroll kérdése.
A különböző környezetből érkező gyerekeknek meg kell tanulniuk elfogadni a társaikat, s ami még ennél is fontosabb, ám sokkal nehezebb feladat: elfogadtatni magukat a társaikkal.
A kellően kialakult énkép, az önismeret hozzásegít a viselkedés megfelelő kontrolljához.
Íme egy eset, ami jellemzően megmutatja a különböző önismereti szinten álló gyerekek helyzetét a közösségben:
Szünetben az udvaron futkározik minden gyerek. Játszanak. Néhányan csoportokban állnak, beszélgetnek. Egyszerre csak kirohan az udvarra az iskola „réme”, aki mindenkit meglök, hogy megrémítse, nagyot dobbant a lábával, lekapja a sapkát a fejekről, s eldobja. Mindezt másodpercek alatt. Ő az, akinek csak a céljait vehetjük figyelembe, a viselkedés okain nem tudunk változtatni: a család életébe nincs beleszólásunk.
Ami ennél számomra érdekesebb, az a többiek reakciója. A gyerek odarohan egy lánycsoporthoz, akik körben állva beszélgetnek. Futás közben nem mulasztja el kissé meglökni néhányukat, de nem túl erősen. A lányok megfordulnak, de azonnal vissza is térnek a beszélgetéshez, szóra sem méltatják a fiút, aki néhány pillanatig áll, aztán rohan tovább.
A következő „áldozat” egy fiúkból álló társaság. Miközben hirtelen megáll mellettük, nagyot dobbant a lábával. Nem is érint meg senkit, de a gyerekek arcára kiül a rémület. Óvatosan kezdenek hátrálni az ügyeletes tanár felé, némelyik szinte reszket a félelemtől.
Az első csoport nem élt át semmilyen élményt a dologgal kapcsolatban. Lehet, hogy nem is emlékeznek a „támadási kísérletre”. Védve voltak az agresszióval szemben is, de a negatív élményt sem tapasztalták meg.
A második csoport azonban félelmet élt át, saját erejéből védtelen volt a fizikai erőszakkal szemben is, holott a „támadó” egyelőre nem lökdöste, nem is érintette meg őket.
Ez a kiragadott eset számos kérdést vet fel. Úgy tűnik azonban, hogy a magabiztosság védelmet nyújt a gyerekeknek. A kellő önismeret, önbecsülés biztonságot adhat olyan helyzetekben, amikor önállóan kell döntenie a megfelelő viselkedést illetően. Másrészt az agresszióval szemben is védelmet nyújt, hiszen ha az agresszív gyerek nem éri el a célját (az említett esetben a félelemkeltést), nincs miért folytatnia a támadó viselkedést – továbbáll.
Ami az „ijesztgető” fiút illeti, tökéletesen megfogalmazta a maga módján, hogy mi a viselkedésének a közvetlen oka:
Az említett szünet után a fiú nem tudott megnyugodni, a tanteremben egy széken állva találtam, fejét leszegve, páros lábbal minden erejét bevetve ugrált. Fogaival vicsorított, szinte magán kívül volt. A többiek kellő távolságból figyelték.
Megfogtam a karját, hogy abbahagyja a dühöngést, és megkérdeztem tőle, mi a baja, miért viselkedik így. Rám nézett, kissé megvonta a vállát, és így válaszolt:
– Egyszejűen nem bíjok magammal!
Az iskolában mindig van néhány olyan gyerek, akit rendbontónak, agresszívnak tartanak. A viselkedésüknek nyilván megvan az oka, de főleg a célja. Amennyiben ki tudjuk deríteni a gyerek viselkedésének célját, valószínűleg tudunk változtatni a magatartásán is. Popper Péter írja, hogy a gyerek reaktív lény: mindig a környezete határozza meg a viselkedését. Ha biztosítani tudom a gyereknek azt, hogy szabadon mutassa meg, mit érez, mi a gondja, azzal elősegíthetem a változást a személyiségében. Ehhez türelem, idő, a gyerekember tisztelete, megbecsülése és jó adag empátia kell.
Az ilyen viselkedés okaival szemben sajnos legtöbbször tehetetlenek vagyunk: nem tudunk például változtatni a szülők rossz kapcsolatán, esetleg válásán vagy rossz anyagi körülményein. Csak akkor van mód az okok megszüntetésére, ha azok az iskolai közösségben vannak.
