Szabadság csillaga, ifjúság virága – talán e két fogalom köré lehetne felépíteni mindazt, amit március 15. egykor jelentett és jelent ma számunkra; ezekből a fogalmakból táplálkoznak azok az eszmék, melyek olyan magasztosak, hogy életüket adták értük az emberek, és a régmúlt közös újraélése folytán mai értelmet nyerve ünneppé varázsolják ezt a napot.
De tudunk-e még ünnepelni? Tudunk-e még – Máraival szólva – áhítattal, föltétlenséggel, a régi rendtartás szerint, tiszta testtel és lélekkel emlékezni? Ünneppé tudjuk-e tenni saját magunk számára ezt az alkalmat? Vagy a mindennapok olyan súllyal nehezednek még erre az évfordulóra is, hogy a köznap arca ki-kikandikál az ünnepiesség vékonyka fénye alól.
Szabadság és ifjúság. Ma az emberek többsége arra a kérdésre, hogy szabadságban él-e, igennel válaszolna. Miért is ne? Évezredes, évszázados tabuk dőltek meg az utóbbi néhány évtizedben, felmorzsolódtak az életünket szabályzó egyházi megkötések, és lassan az erkölcsi normák is csak a legcsekélyebb módon érvényesülnek. Megkopott, elrongyolódott a világos, egyszerű, jól érthető zsinórmérték, minden esetlegessé vált. Mindennapi szabadságunkat ebben a tilalomnélküliségben éljük meg. Pedig még a köznapi szabadság is – ha eltekintünk attól, hogy a szabadságot filozófiai fogalomkörben tárgyaljuk – ennél sokkal finomabb, sokkal költőibb dolog. A hétköznapi szabadság olyan, mint az igazmondó juhász szabadsága az egyik Mátyás királyról szóló mesében. Mert az igazmondó juhász – amikor a burkus király hazugságra akarta rávenni, és cserébe vagyont, rangot ígért neki – ezt válaszolta: „Úr vagyok én így is, láthatja. Ingem, gatyám magam szövöm, bocskorom magam vágom, ételemet magam főzöm. Rá nem szorulok senkire.”
Nem szorult rá senkire. De még ennél is fontosabb, hogy senki emberfia, semmilyen világi hatalom hazugságra rá nem vehette. Hol van a mi szabadságunk ehhez képest?
Áll előttünk Petőfi: szabadság bajnoka, ifjúság zászlóvivője. Eléje járul „a vak Megszokás, a süket Hivatal”, és lerakja koszorúit. Szájukból „a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák”, és nem zavarja őket, ha a nemzeti színű szalag fordított színsorrendben díszlik a koszorún, és nem veszik észre, hogy nekünk nem nábobokra lenne szükségünk, és fáj nekünk az írástudók árulása.
Hát szánj meg minket, Petőfi Sándor! És ragyogtasd fel a szellem napvilágát. Mi már tudjuk, hogy a bőség kosara – emberi természetünkből eredően – nem jár egyenlően mindenkinek; de a szellem napvilága mindenkié, egyformán. Mert talán nemcsak a költészet, de a tudás is olyan szent egyház, „ahová belépni bocskorban, sőt mezítláb is szabad”. És mi egyre többen járunk bocskorban, és talán akad már mezítlábas is közöttünk. A tudás, az iskola mindenkinek jár, de mégis egyre többen vannak, akik nemcsak hogy egyetemre nem, de középiskolába sem tudják járatni gyermekeiket. Ez nem légből kapott állítás, erről szociológiai adatok szólnak. Az ifjúság szabadsága a tudáshoz jutás szabadságában is mérhető. Hiányzik a mának és hiányzik a jövőnek ez a szabadság. De mi már lassan olyan kevesen vagyunk, hogy akár személyesen is ismerhetjük egymást, úgyhogy biztosan nem lesz nehéz az illetékeseknek egy – szinte személyre szóló – program összeállítása, ami majd a szükséges tudáshoz hozzásegíti ifjainkat. Meg kell adni ezt a szabadságot az ifjúságnak és mindannyiunk jövőjének is, mert az idő, a történelem nem egy emberöltő. Aki vezetőként bármilyen pozícióban felelősen gondolkodik, annak történelmi távlatokban kellene látnia és láttatnia közös sorsunkat.
Elérkezett egy ünnep. Ünnepe a szabadságnak, az ifjúságnak. Ünnepeljünk áhítattal, föltétlenséggel, a régi rendtartás szerint, tiszta testtel és lélekkel. Ünnepi komolysággal mondjuk: éljen a szabadság, éljen a haza. Kedves ifjú és kedves már csak lélekben fiatal testvérem: „Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz / az Ő ünnepségén”!
