Mindig jó dolog látni, hogy hazai művészeinket külföldön is elismerik, hogy nem érhet senkit vád: csak a saját kis szemétdombján tud (újabb) kiskakas lenni. Vajdasági magyarként a legjobb természetesen az, ha itt élő, magyarul alkotó művészt ismer el az anyaország és a nagyvilág (mint például Tolnai Ottót, Domonkos Istvánt vagy Lovas Ildikót), de az is jó, ha a környezetünkben élő más népek íróit, színészeit, zenészeit. A Szerbiában élők nagy részében él még a Nagyjugoszlávia-tudat. Honfitársunknak tekintjük a horvátokat, a bosnyákokat, a montenegróiakat, a szlovéneket (és politikai felhangoktól mentesen: az albánokat is). Magunkénak érezzük tehát az ő sikereiket is. Többek között ezért találom szívmelengetőnek, hogy a magyarországi eladási listák élén ott van Slađana Bukovac szép borítójú könyve, a Szellemmajom.
Mindenkinek vannak csontvázai a szekrényben, ha megengedik nekem ez a közhelyet. Mindenki múltjának van olyan része, amelyről nem szívesen beszél, amelyet szándékosan elnyom, sőt legszívesebben el is felejtene. Nos, a felejtés nem ilyen egyszerű, mert ha az lenne, nem poszttraumás tünetekkel keresnék fel a legtöbben a pszichológusokat és pszichiátereket. Pedig a Szellemmajom főszereplőjének, aki történetesen pszichiáter (amint erről az alcím is árulkodik), éppen ebből a betegségből van elege. A valahol Horvátországban élő Pavelhez azért járnak a betegek, hogy újabb igazolást kapjanak arról, mennyire megviselte őket a délszláv háború. Az senkit sem érdekel (ennyi idő után már magát Pavelt sem), hogy a páciensek valóban harcoltak-e, és ha igen, ez okozott-e bennük maradandó lelki sérülést. A lényeg a papír, ami bizonyítja, hogy állapotuk romlott, öngyilkos hajlamaik vannak, gyógyszeres kezelésre szorulnak, és semmiképpen sem dolgozhatnak, ezért állami segélyre szorulnak. Pavel pedig már belefáradt abba, hogy vitatkozzon velük vagy a főnökével, futószalagon állítja elő a bizonylatokat. Éppen ezért görcsösen ragaszkodni kezd azokhoz, akik nem ilyen álproblémákkal keresik fel. Kiváltságos pácienseinek még egyéni neveket is ad. Szivárványharcos az erdőben él, és farkast nevel háziállattá kutya helyett, az ő „betegsége” az, hogy senkihez sem tud kötődni, csak ehhez az állathoz, és bolondnak nézik, amikor két napig kóvályog a hegyekben, hogy megfelelő nyughelyet találjon az elpusztult állatnak. Morális Gyötrődés unja a férjét, aki félig indonéz, félig francia, de Hollandiában nőtt fel, és különben is minden olyan erénnyel rendelkezik, amelyet a nyugati multikulturális emberhez kötünk. A szerelem régen kihalt a kapcsolatból, helyét a folytonos gyötrődés vette át. Hiányos Emlékezet egy csontsovánnyá fogyott lány, aki folyton elfelejt mindent, de transzszexuális párja van, akit folyton megvernek. A három beteg története közül kizárólag Morális Gyötrődését fejti ki az írónő, a többit csak érinti, ami sajnálatos annak tudatában, hogy Pavel viselkedését és gondolkodását ez a három páciens befolyásolja a leginkább. A betegek meséi mellett három másik történetszál fonódik egybe. Pavel anyjának halála, egyik betegének öngyilkossága és legjobb barátjának bebörtönzése. Slađana Bukovac itt sem ás mélyre, sztereotípiákat és sablonos frázisokat pufogtat halálról, barátságról, felejtésről és megbocsátásról. A legrészletesebb és legvalóságosabb jelenet egy temetkezési vállalkozóval lefolytatott beszélgetés leírása, amelyből megtudjuk, hogyan bánnak az öngyilkosok hulláival. Némi internetes kutatás után kiderül, ez személyes élménye az írónőnek: veterán édesapja pontosan a könyvben leírt módon, kézigránáttal vetett véget életének. A részletességen, az érzelmek pontos leírásán látszik, hogy igazából ez a temetés egy öngyógyító folyamat része lehet. Itt nincsenek publicisztikai fordulatok, újságírói manírok, mint a könyv többi részében. (Ezeket a manírokat nem tudja levetkőzni Bukovac, hiszen ő maga újságíró, a horvát televízió munkatársa.)
A regény vezérfonala egy jól megtanult mondat: Mindig a győztesek írják a történelmet. Aki hatalomhoz jut, nem engedi azt el. A hatalmon levők, a harácsoló, hasznot húznak a háborúból is. The winner takes it all. Aki a nem jó oldalon harcolt, megfizet. Aki ismer olyat, aki a nem jó oldalon harcolt, az (ha nem is fizet meg, de minimum) gyanússá válik. Így kerül a rendőrség figyelmének központjába Pavel. A legjobb barátja, Uroš ugyanis szerb. Igaz, hogy már évek óta nem látták egymást, mégis összetartoznak, tartoznak egymásnak. Egy gyerekkori csínytevés miatt Uroš 5 évre börtönbe kerül Pavel helyett, majd szabadulása után eltűnik, és közben kitör a háború. Senki nem tudja, hogy hol rejtőzködik, de azt igen, hogy úgyis felkeresi gyerekkori barátját. Csak a rendőrségi kihallgatáskor döbbenünk rá, hogy a regény eleje óta fel-felbukkanó állatos matricák valójában mit is jelentenek, és miért fontos a kacsacsőrű emlős, a szellemmajom és a foltos hiéna. Ezeken keresztül tud kommunikálni a két barát. Hogy hogyan segítik egymást, ki tartozik kinek, ki a szellemmajom és hogy zárulhat-e egy borús könyv happy enddel, arra kénytelen lesz mindenki magától rájönni. Nagy csavarokra azonban nem kell számítani.
A Szellemmajom nem a délszláv polgárháborúról húz le még egy bőrt, legalábbis nem a megszokott módon. A közös emlékezetet helyezi szembe az egyéni emlékezéssel, a regényben szereplő betegek azonban egy pillanatra sem tűnnek valós alakoknak, sokkal inkább túlhasznált kliséknek. Ilyennek képzeljük a háborús veteránokat. Kár, az írónő mélyebbre is áshatott volna, s ha ezt megteszi, korszakalkotó művet hozhatott volna létre. Így azonban csak azok számára nyújt némi betekintést a szerb–horvát ellentétbe, akik évente egy-két hetet a horvát tengerparton töltenek, és eddig még nem vették a fáradtságot, hogy a nyaralóhelyeken túlra is vessenek egy pillantást.
