Gyurkovics Hunort harminc éve ismerem. Szabadkai középiskolás diákként a társaimmal sokat üldögéltünk a Placcnak nevezett téren, a városháza előtt, amit már egészen kis koromban szerettem volna jobban megismerni – a fölnőttek elbeszéléseikben csak Majomplaccként emlegették, mert, szerintük, oda csak a majmok ülnek ki, úgy, mint az állatkertben, a ketreceikben, a rácsok túlsó oldalán, és onnan szemlélik az embereket. A Majomplaccon rács nem volt, csak korlátok, amelyek elválasztották a sétányokat a fűtől és a virágágyásoktól. Az akkori fiatalság ezeken a korlátokon üldögélt, beszélgetett, ölelkezett, meg, ki tudja már, még milyen bűnös dolgokat nem csinált, ami miatt a komoly felnőttek szemében elítélendő cselekedet volt a Majomplaccon nemhogy üldögélni, hanem akár csak keresztülmenni is rajta. Rendes ember elkerülte az ilyen helyeket – tereket.
Így aztán, 1979 őszétől, amikortól kezdve két éven át szabadkai diák lettem, időnként megfordultam az Ócskapiacból Bolhapiaccá alakuló piacon, a Placcon, mert már akkor számunkra nem Majomplacc volt, hanem csak a Placc, szóval, a Placcon, ott üldögéltem én is a barátaimmal, amikor csak tehettem: a tanítás után, az autóbusz indulására várva, késő délutánonként és kora esténként, egy-egy mozi- vagy színházi előadás előtt, után, vagy akár néha: helyett. Mert a Placc volt az a hely, ahol mindig volt valaki, ahol mindig lehetett várni, és ahova mindig érkezett valaki, valaki, aki hasonló volt hozzánk: olyan valaki, aki, ha titokban is, ha arról nem is beszélt soha, mi több: talán még önmagának sem fogalmazta meg, de valamiképp ellenállt, szembeszegült mindazzal, amit akkoriban elvártak volna tőlünk, amit talán úgy fogalmazhatnánk meg: nem akart a szocializmus büszke és boldog építője lenni.
Ezen a Placcon találkoztam először Gyurkovics Hunorral.
Többször láttam őt átsétálni a téren, hol egyedül, hol barátjával, Torok Sándorral, a már akkor is fejét enyhén megbillentve tartó, biccenő járású festőművésszel. Akkor, tizenhat-hét évesen azt gondoltuk, ők, a festők, az igazi művészek, ők azok, akikben még bízhatunk, akik nem adták el magukat, akik nem árulták el a szabadság igaz eszméjét. Gyurkovics Hunor, Torok Sándor, Sáfrány Imre, Almási Gábor, meg a horgosi Fujkin István volt számunkra a mérce, a példa, hogyan kell tisztességesen, becsülettel élni. Persze, ők erről akkor nem tudhattak semmit, hiszen mi még szinte gyerekek voltunk, ők meg meglett emberek. Különböző világokban éltünk, de ha az embernek van annyi szerencséje, hogy egy bizonyos életkort megél, akkor egy idő után a nála egy-két korosztállyal idősebbekkel és fiatalabbakkal is kerülhet munka- és baráti kapcsolatba. Nekem szerencsém volt, mert számomra megadatott, hogy Gyurkovics Hunorral idestova egy évtizede együtt dolgozhatom az Aracs szerkesztőbizottságában.
Gyurkovics Hunort több kritikusa a Kárpát-medence vándorának nevezi. Ez a megnevezés nem alaptalan, hiszen a mester 1941 utolsó napján született erre a világra Pécsett, négyéves koráig családjával, a református lelkész édesapjával, édesanyjával és három testvérével Nagypiszanicán éltek, majd a szlavóniai Harasztiba költöztek. Ez a gyermekkor, mint általában a gyermekkorok, meghatározó erővel bírt: a maga csodálatos, ősi világával megteremtette azt az értékrendet, amire Gyurkovics Hunor egész későbbi élete és művészete fölépülhetett. Harasztiban faragott oszlopos, nádfedeles házak előtt, a padon, esténként vagy ünnepek alkalmával az emberek együtt voltak, beszélgettek, a férfiak iszogattak, az asszonyok kézimunkáztak. A paplak udvarában mindenféle jószág szaladgált – a tiszteletes úr az állattartásból befolyó jövedelemből tartotta el családját. A képzett lelkipásztort a szocialista hatalom meg akarta nyerni magának, egyetemi tanári állást kínáltak föl neki, de ő nem mondott le a hivatásáról. Abban az esztendőben mind a négy gyereke megbukott az iskolában… Gyurkovics Hunor saját bevallása szerint édesapjától a határozott, makacs és céltudatos elkötelezettséget, hivatás- és nemzettudatot, valamint a tudásvágyat kapta örökül, édesanyjától a hitet, a reményt és a szeretetet.
Gyurkovics Hunor művészete szakrális művészet. Nem csupán azért, mert legkedvesebb képei az Ártatlanság, amely a megfeszített Krisztust, és a Feltámadás, amely a mennybe szállt Megváltót ábrázolja, a Veronika kendője, azaz Jézus arcmása, az úrvacsorát megjelenítő Utolsó vacsora, a hajdúsági temetőfejfák, a Csónakfák, vagy a mi szent történelmünk Országalapítója és Honfoglalója, de a festőművész kedvenc képei között van hazánk, a Délvidék szántóföldjeinek képi megjelenítése is, a Dűlőutak. Művészete nemcsak emiatt szakrális művészet, nem elsősorban emiatt, hanem amiatt, mert ő, mint minden nagy művész, őszinte alkotó, önmagát adja műveiben. Az egész lénye, egész emberi mivolta a megtalált Istent és az Istenben fölfedezett embert tükrözi vissza. Az a szigorú tekintet, amely ott van az 1979-ben készült önarcképen, mára a jóságos bölcsesség derűjévé változott. A szelíd jóság Szelleme nem csak az aracsi pusztatemplom tetőtlen csarnokaiban, az ősi falak között lebeg, vagy a romjaiban is fenséges, minden hódítással szembeszegülő, csonkán is ép – mert a tető maga a magasságos ég –, emberkéz alkotta építményt lengi be, nem, a szeretet mindent legyőző ereje ott van Gyurkovics Hunor tájképeiben, ott lebeg a vizek fölött, a dombok lankáin, ott van az égen, ott, ahol egymásba ér ég és föld.
Az élet és a művészet Gyurkovics Hunornál egy és oszthatatlan. Mondhatnánk: az élet álom, és az álom az élet. Kisiskolás volt, amikor különleges álmot látott. Erről ő maga így vall a Réti Katalinnal folytatott beszélgetésében (Református Egyházunk, a szabadkai református egyházközösség lapja, XI. évfolyam, 2. szám, 2008. május): „Egy éjszaka igen emlékezetes álmot láttam: verőfényes nyári napon, a kollégium udvarán állva, a földön egy gyönyörű szép, díszes karperecet pillantottam meg. Felvettem, és a karomra csavartam. A karperec mérges kígyóvá változott; felemelte fejét, és a kézfejembe mart. Egy, a kezem ügyébe akadt késsel levágtam a kígyót a karomról, amely láncszemekként hullott a porba. A kezemen két vérző pont látszott. Nekiálltam kiszívni a mérget, s amint kiköptem, egy ott termett vászonra egy zöld tónusú képet köptem, illetve festetem; egy újabb megjelent vászonra kék, és egy harmadikra vörös tónusú képet alkottam. Nemrég egy álomfejtő hírében álló hölgynek mondtam el látomásomat, mire az nevetve felkiáltott: »Hiszen te megálmodtad saját életutadat, festői fázisaidat!«”
A verőfényes, nyári nap maga az élet, amiben Gyurkovics Hunornak addig része volt, a biztos családi háttérnek, a szeretetnek köszönhetően, amely őt és családját övezte. A díszes karperec, amely a földön hever: a művészet, amelyért le kell hajolni, amit föl kell venni. Le kell hajolni, meg kell előtte hajolni, mert a művészethez, és minden máshoz, amit az ember élete során elvégezni szeretne, csakis alázattal közelíthetünk. Azzal, hogy a karperecet fölvette, és a karjára csavarta, beteljesítette a végzetét, azaz: fölvállalta a művészetet, ha úgy tetszik: elfogadta a küldetést, amit az Úr neki szánt. A karperec azonban mérges kígyóvá változott, ezzel jelezvén: nem könnyű a teher, amit a művész magára vállal, mi több: életveszélyes is lehet. A kígyó azonban nemcsak a bibliai gonosz megtestesítője, hanem ő a vizek, a fák, a föld, a kincsek úrnője és őrzője is. És népmeséinkből ismerjük a kígyót, aki megtanítja a juhászt az állatok nyelvére. A kígyó fölemeli fejét, és a gyermek kézfejébe mar: többé már nincs visszaút, a művészet terhét éppen úgy cipelni kell, mint az ősszülőknek a tudás fájáról szakított gyümölcs tudás-terhét! De a gyermek nem adja meg magát: nem engedi meg, hogy a művészet irányítsa őt, vagyis, hogy a talentum, amit megkapott, végzetes legyen számára, nem, ő akarja tudatosan járni a művészet útját, a tehetséget, a tudást ő akarja a jó irányába vezetni, ezért vágja le a kígyót a karjáról. A keresztény mitológiában a Szent Szűz, a mi Boldogasszony Anyánk a kígyót eltapossa, csakhogy a Boldogasszony a női princípium megtestesítője, itt pedig fiúgyermek az, aki cselekszik, ezért ragadja meg a kést, ami a hatalom, a bátorság, az erő, az igazságosság, valamint a férfiasság, a férfierő jelképe. A láncszemekként porba hulló kígyó az ég és a föld közötti kötelék, de a lánc lehet maga a Tejút, az ősöreg Országút, amelyen, ha eljő az idő, nemcsak Csaba királyfi dicső harcosai sietnek majd segítségünkre, hanem ezen az Országúton közlekednek a lelkek a fölső és az alsó világ között is. Ezen az országúton kell majd a felnövő gyermeknek járnia élet és művészet között, állandó vándorlásban. A kézfejből szivárgó vér maga az élet, amelyet megfertőzött a mérges kígyó mérge. A mérget, a tisztátalanságot a fiúcska azáltal távolítja el, hogy a sebből a kígyómérget kiszívja, ismételten bizonyságot tesz arról, hogy nem engedi magát irányítani, hanem ő lesz az, aki a belé oltott tehetséget a maga elképzelései szerint „vászonra köpi” – megfesti zöld, kék és vörös színekben. Zöldben, a föld, a megújulás, a sarjadó vetés színében, kékben, a tiszta ég, a vizek, a tengerek színében, és vörösben, az élet, az életet adó vér színében. De mindig tisztán, őszintén, reformátusi hitben: egyszerűen, és mindig tudván a gyermekkorból immáron csak az emlékezetben megmaradt Kálvin-jelvény feliratát, miszerint SOLI DEO GLORIA!, vagyis EGYEDÜL ISTENÉ A DICSŐSÉG!
Gyurkovics Hunor képeit jelenleg Szabadkán a Magyar Házban tekinthetik meg. A kiállítás május végéig látogatható.
