Március idusa nekünk, magyaroknak, legszentebb része az esztendőnek. Forradalmunkra emlékezünk, egy olyan eseményre, amely sikeres volt, s amelyből az áprilisi törvények sarjadhattak ki, azok a regulák, amelyek megváltoztatták a fél évezredes megkötöttségeket, s amelyek nemzetünket ismét az önálló európai közösség szintjére emelték. Ám Európa emiatt nem lett boldogabb, inkább félreállt, valamely nagyhatalmak meg összefogtak ellenünk, ez adhatta a politikai töltetet a visszarendeződött Habsburg Birodalomnak, hogy fölkent császárát eldugja egy uralkodói süllyesztőbe, egy sárgacsőrű suhanc nevében visszavonja az akkori világ legliberálisabb törvényeit, s elindítsa világunkban is a nemzetiségi összeütközéseket. Szabadságharcunk dicső tett volt, de elbukott. Elbuktatták az európai hatalmak. Európa újra csöndes lett.
És csöndes lett az én gyerekkorom március-emlékezete is, Magyarkanizsán, a Zárdában, amely akkor már Arany János helyett Jovan Jovanović Zmaj nevű általános iskolává változott. Kibújt a bőréből, mint a kígyó. És más külsőt öltött magára. Mert az előző évben, 1956 márciusában még az iskolai nyilvánosság előtt, az udvaron, mert szép idő volt, tartottuk meg az 1848. március 15-e megünneplését. Énekszámok, szavalatok hangzottak el, Apró Károly igazgatónk ünnepi szónoklatát hallhattuk, és boldogan tapsoltunk az ünnepség végén.
1956 nyarán összevonták az Arany János (magyar tannyelvű) Nyolcosztályos Iskolát és a Đura Jakšić (szerb tannyelvű) Nyolcosztályos Iskolát. Az igazgató továbbra is Apró Károly maradt, de az én életemben 1957. március 15-e bevonult a IV.b. osztálytermébe. Pató Ferenc (kántor) tanító úr, egyetlen tanító bácsim, akitől mintát örökölhettem későbbi pedagógusi munkásságomhoz, gyertyát gyújtott a szent napon emlékezetünkben, nem engedte elfelednünk Petőfit és a Nemzeti dalt. Mert azon a napon nem vonult ki a Zárda tanulóifjúsága az udvarra, s ennek oka nem az volt, hogy éppen esett az eső, hanem többé nem állhatott ki az igazgatónk sem elénk, hogy ünnepi szónoklatot mondjon a magyar forradalom kapcsán.
Feri bácsi hatalmas aktatáskával jelent meg mindennap az osztályban, és azon a napon, 1957. március 15-én, abból a táskából, amikor fölnyitotta, a csoda röppent az osztályterembe!
Petőfi Sándor maga. Én akkor láttam őt! Nem látni véltem a költőt, hanem ott volt személyesen mivelünk, kanizsai magyar negyedikesekkel, ő tetoválta saját két kezével és a lángoló lelkével tudatunkba a Nemzeti dalt. S e versmondás miatt én azóta is Talpra magyar címmel illetem szent költeményünket, mert Feri bácsi nem mondta a címet: a verset mondta, megélesztette az alkotó lelkét! És nem nézte a könyvet, nem kellett neki nyomtatott szöveg! A lelke lüktetett mentorunknak a verssorokban, és mi fölszólítás nélkül vele esküdtünk meg minden strófa végén. Rabok tovább nem leszünk! Istenem, újra hallom kisgyerekkorom legszebb órájának mennyei visszhangját!
Feri bácsi csodálatos táskájából előkerült valami könyv is, titokzatos szöveggel, mert tanítónk halkan olvasott föl nekünk, ki ne hallatsszon az osztályteremből a hangja.
– Éljen a sajtószabadság! Éljen az egyenlőség! Éljen Kossuth! – ezt visszhangozták akkor a Pilvax falai.
Mi csak csodáltuk Feri bácsit, mert varázsló volt, a Pilvaxban voltunk, egy vendéglőben Pesten, de nekem a vendéglő is meg Pest is nagyon távoli fogalmak voltak akkor. Ibi kocsmáját ismertem a Fejős-bolttal szemben, meg a Nejlont tudtam elit helynek, de csak kívülről láttam ezt az intézményt, talán az vendéglő volt. Pest meg rádió volt, Egy és Kettő, így mondta az anyánk.
De Feri bácsi más világot idézett:
– A Landerer Nyomda bejáratához sereglő nyomdászok éljenzéssel fogadták Petőfiéket. Petőfi után a nyomdába lép Vasvári Pál, Irinyi József, a Pesti Hírlap külpolitikai rovatának szerkesztője…
Nohát! Én és a külpolitikai rovat! Az meg mi?! Ki az az Irinyi? Petőfi volt ott meg Jókai meg Vasvári!
Akkor én már olvastam Petőfit, olvastam Jókait, A kőszívű ember fiait. Őket ismertem. Meg Vasvárit is, az 1953-as Magyar Szó-kalendáriumból. Irinyiről nem hallottam, és Degré Alajosról sem, akit szintén említett az én mentorom…
De ez Feri bácsi könyve után ragadt meg bennem:
– Felszólították Landerert, hogy nyomtassa ki a Tizenkét pontot meg a Talpra magyart! Landerer látta, ellenszegülni lehetetlen, mégis szólt, nincs rajta a cenzor engedélyezése! És intett a forradalmároknak, foglaljanak le egy sajtót. A forradalom nevében.
No, de mi a sajtó? – ez röpködött az én fejemben évekig, míg Zentán meg nem ismertem az Udarnik (Dinka) Nyomdát, abban egy öreg gépet, amely a tizenkilencedik századból felejtődött a Szent István-parókia elkonfiskált világába. Andruskó bácsi szerint, aki később barátjává fogadott engem, ilyesmi lehetett a Landerer-féle pesti nyomdagép is Petőfi idejében.
Az ötlet pedig termékeny talajra hullott, Irinyi József, a Tizenkét pont megszövegezője előlépett társai közül, és hősi tartással kezét egyik nyomdagépre tette:
– E sajtót a nép nevében lefoglaljuk!
Ez hát a szabad magyar sajtó születésének pillanata, a hiteles kép, amelyet én a lelkemben őrzök. Pedig szerettem volna, ha Petőfi teszi kezét a gépre, de hát ő akkor éppen a fiatal forradalmárok második vagy harmadik sorában tartózkodott.
Ám sokkal jobban tetszett a Talpra magyar kinyomtatásának története! Feri bácsi hangja életre kel lelkemben ismét:
– A Nemzeti dalnak nem volt a nyomdában a kézirata. Társai Petőfit odaültették Träger nyomdász asztalához, és ő emlékezetből lóhalálában írni kezdte a verset. Éppen leírta az első strófát, amikor Vasvári Pál türelmetlenül odaállt költőnk mellé, és ollóval levágta a leírt szöveget, aztán Malatin szedőnek juttatta, és így tett a fiatal történész-akadémikus minden versszak után, nyírt egy fecnit, és más-más szedőnek juttatta.
De nekem az tetszett, hogy Feri bácsi a végén azt mondta, az utolsó strófát Petőfi már Josef Kohn szedőnek diktálta, mert zavarta, hogy a türelmetlen Vasvári csattogtatja ollóját! De izgalmas lehetett az a csattogó olló!
– Ki tudja az utolsó strófát? – kérdezte tanítónk.
Mindannyian fölnyújtottuk a kezünket. Mentorunk meg nézett ránk, nem szólított föl senkit, gyémántként csillogott a szeme, aztán mintha elvizenyősödött volna, elfordult a háromlábú tábla felé, titkot súgott tán neki, de én ma is úgy emlékszem, hogy Feri bácsi fölemelte jobbját, mint aki könnyet törül ki a szeméből. És amikor visszafordult felénk, furcsán mosolygott, de mindannyian láttuk, boldog volt.
Ez az emlék élénken bennem él azóta is, pedig néhány nappal utána visszaköltöztünk Zentára, és én a Templom téri iskola diákja lettem. A kanizsai útravalót magyartanárként batyumból minden generációmnak osztályterembe zárva továbbadtam, így volt csak lehetséges, de ez mind mellékes volt! Továbbadtam azt a csodás valamit, amit meg sem tudunk magunknak igazán fogalmazni, de hatalmas kincsünk és közösségi erőnk, és nekem erről beszélnem kellett a diákjaimnak, mert erre kötelezett a tudatom és habitusom, amelyet a szüleimtől és nevelőimtől önzetlenül megkaptam.
Ám sokkal később tudatosodott bennem a kegyetlen fölismerés, hogy minálunk a szabad magyar forradalmat, amely a világ előtt is példaként állhatna, s amelyet egykoron Európa minden liberálisa csodált, és amelynek elcsöndesedéséről Ibsen olyan csodálatos verset írt, akár kalitkába, osztályterembe zárták másfajta forradalmi erők, amelyek másfajta szabadságot deklaráltak, mint egykoron Petőfiék, s amelyet akkor, a huszadik század második felében, nekik valami miatt el is hitt az egész világ.
