Mert a Te neved sem maradhatott volna fenn, ha Krisztus alázatos és szegénységet fogadó szolgái nem állnak melletted a legnehezebb pillanatokban. Akkor, amikor a Rád irigykedve tekintők vagy a nyájas ígéretekkel elhalmozók elfordultak Tőled, és sokadszor hagytak magadra, egy agg ferences lobbantotta lángra a jobbágyok szívében szunnyadó hűséget.
A Capestranóban született Giovanni nem a messzi vidékek fényes páncélú lovagjait és hercegeit szólította fegyverbe, hanem a Duna és Tisza közé szorult rongyosokat. Mást nehéz lett volna, hiszen nagyon sokan menekültek el azok közül, akik a fényes délvidéki évszázadok alatt saját orcájuk fényét tették a naphoz hasonlatossá, maradtak tehát a legalantasabbaknak tartottak. Azok, akiknek a szent sebek és a hit ereje többet jelentett puszta vasárnapi tartozéknál. Ezek a legalantasabbak aztán Szeged és Titel közötti út környékéről úgy vonultak hadba, hogy a latinul prédikáló Kapisztrán János szavai a hitetlenek elleni harc egész idejére elegendő lelki tartaléknak bizonyultak.
Történt ugyanis, hogy eme jeles ferences testvér nem átallotta a magyar mise végén nemzeti fohászunkat énekelni, híveivel együtt. Rendszeressé vált eme sokat számára botrányos imádság éneklése, és jöttek istentiszteletre olyanok is, akik már régóta hátat fordítottak az egyháznak pusztán azért, mert… voltak idők, amikor furcsán őröltek a Jóisten malmai. Ott álltak a hívek a padsorokban és a köztük futó folyosón, hátul a bejáratnál és oldalt a fal mentén, és énekelték, hogy „..Balsors, akit régen tép…”, mert tényleg hittek abban, hogy „…Megbűnhődte már e nép…” És valóban sokan hittek abban, hogy véget ér a megaláztatás, de – hisz ezt is tudod, Kormányzóm – a Nyugat és a Kelet őrlőkövei között fogy nemzetünk: amíg a műveltnek és követendőnek tartott Európát emlegeti mindenki teli szájjal, addig minden lehetőséget kihasználnak megalázásunkra. Amíg arcunkat, orcánkat Buda, Pest és a művelt Nyugat felé fordítjuk, folyamatosan seggbe rúgnak bennünket. Így történt meg, hogy valakinek szemet szúrt az istentiszteleten Himnuszt éneklők nagy száma, hát tettek ellene: a barátot olyan helyre vezényelték, ahol legfeljebb hárman értik a magyar szót. Az eddigi kísérletek, melyek a derék barát visszahozatalát voltak hivatottak szolgálni, kudarcba fulladtak.
A kudarcnál is fájdalmasabb volt az a felismerés, hogy ezzel is örömet lehet szerezni sokaknak. Olyanoknak is, akik a névleg közösséget szolgálják, jóllehet a közösséget tekintik saját szolgájuknak. A szolgák pedig még ideig-óráig tűrnek, lázadni nem fognak, legfeljebb hátat fordítanak csendben mindennek, ami ma még pártok és vezérek építenek be kötelező beszédeikbe, hogy bizonyítsák fontosságukat és nélkülözhetetlen voltukat. Szeretném azt írni, hogy mindez még visszafordítható, de mára már túl sok alázat nélküli vezért ismerhettünk meg, akik nem is tudják, honnan is sejtenék, hogy ennek a közösségnek nem szolgákra, hanem szolgálókra, a köz ügyét szolgáló nemes lelkekre lenne szüksége: ezért hagytuk, hogy a lelkiismeretünket ébren tartókra hetet-havat hordjanak és elüldözhessék őket oda, ahol nincsenek szem előtt.
Ne csodálkozz hát, kedves Jánosom, Kormányzóm azon, ha sem a lelkiismeretre, sem a múltra utaló emlékjelek száma sem fog gyarapodni. Szégyenkezve, de le kell írnom: satnyulunk, és a szégyen pírja égeti arcunkat a lelkesedés örömlángja helyett. Nyugodj békében, Kormányzóm, kőkoporsód súlyos fedele alatt.
