Nehéz bármit is elhinni annak, aki álomvilágban él, akit mindig a nyugalom vesz körül, aki tündéreket és fába szorult lányokat hallucinál. Most tegyünk mégis egy próbát. Higgyük el Győrffy Ákosnak, hogy havazik Amiens-ben!
Akkor is higgyük el ezt neki, ha az egész kötet tele van mesterkélt szóképekkel, művészieskedő, indokolatlan pátosszal. Vagy… várjunk csak! Ne, ne higgyük el egy szavát sem. A kötetet végigolvasva, majd egy-egy verset újra elővéve a végtelen nyugalom kellene hogy erőt vegyen az olvasón. Ehelyett inkább féktelen dühöt érzünk. Jó néhány kérdés fogalmazódik meg bennünk, amelyek lényegében egyetlen dologra koncentrálódnak: ez meg mi volt? Mert hogy nem versfolyam, az biztos. Egy sorozatnyi rövid sorokba szedett agymenés. A rosszabbik fajtából. Nem szabad asszociáció vagy szabadvers, hanem túl sok szabadidő.
Győrffy Ákos „lírája” alapvetően eszköztelen, nem szépíti túl a mondanivalót, nem díszíti agyon a képeket. És ez az egyetlen dicséret, amely őszintén megfogalmazható. A verseket leginkább a leíró prózához hasonlíthatjuk, de nyilván nem nevezetjük annak. De akkor minek? Se nem líra, se nem próza. Töredékek, részletek, gondolatfoszlányok. Nem tud formát ölteni a közlésvágy. Egymásba folynak a szavak, a gondolatnélküli kinyilatkoztatások és a zavaros szóképek. A meditatív, zennel teli szöveg nem nyugtat meg, csak feldühít vagy rémesen untat. Így felmerül a kérdés: érdemes-e egyáltalán írni egy olyan kötetről, amelyre másnap már nem is emlékszünk? Komolyan lehet-e venni a költő szándékát, amikor látszik, hogy fércműről van szó? Hiába érezzük, hogy a világmindenséget akarja nekünk adni Győrffy, amikor mi a földön maradunk, bármilyen ígéretet is hordoz verseinek egy-egy sora. A szövegek jelentéktelenné és jelentés nélkülivé válnak a sok nyugtató hatásúnak szánt, ám sokkal inkább unalmasnak nevezhető puritán mondattól. „Tegnap reggel óta havazik…[...] Kértünk két kávét és néztünk ki az ablakon…” Természetesen nem hatalmas allegóriákkal és metaforákkal kell túlterhelni egy-egy verset (főleg nem az olvasót leterhelni ilyenekkel), de ha már költészetről beszélünk, akkor igenis legyen mondanivaló, igenis történjen bennem változás, amíg olvasom, és igenis emlékezzek rá még sokáig. József Attila, Radnóti Miklós vagy Pilinszky János verseire évekig vagy egész életében emlékszik az ember, Győrffy Ákos nagyon messze van még a művészi halhatatlanságtól.
A XXI. században rímekről, rímszerkezetről már nem kell beszélni, de egyfajta ritmus elvárható. Sajnos ebben a kötetben sem a költemények sorrendjében, sem a versek belső szerkezetében nem található valamilyen jól felismerhető, határozottan körvonalazódó lüktetés vagy tempó. De még a mondatokon belül sincs semmilyen forma vagy akár nyelvtani szerkezet (amit azért elvárhatnánk egy írótól, költőtől). „Néha bizony olyasmit vél birtokolni, s olyannak hiszi saját létezését, ahová soha nem ér el.” Olyasmit ahová? Tessék? Az ilyen egyeztetési hibák veszik el az olvasó kedvét, és teszik gyorsan feledhetővé a Havazás Amiens-bent.
A kötet egyetlen valós „mondanivalóval” bíró írása a Ne tudjam, amely a nagyszülő elvesztéséről szól, és amelyben benne van egy gyermek minden félelme és bizonytalansága, de minden bölcsessége is, amellyel születésünkkor rendelkezünk, és a felnőtté válással elveszítjük. „Beszélt, de nem értették. Azt hitték, ez nem beszéd. / Hogy hörgés. Azt a beszédet nem értették, azokat / a szavakat nem. Nem beszéltek azon a nyelven, amelyen / akkor ő. Hogy mindenki ezen a nyelven beszél egész / életében, csak nem hallani, mert magában mondja, / nem tudták. […] nekem pedig / nem volt szabad hallanom, holott ezen a nyelven beszélek.”
Győrffy Ákos negyedik kötete nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az ütős, modern, nagyon is mainak és figyelemreméltónak tűnő első versek után, úgy tűnik, ez a negyedik gyűjtemény már nem tud felmutatni semmit. Bizonyára meg lehet írni ugyanazt százszor is, de nem biztos, hogy érdemes. Főleg akkor nem, amikor már nincs mit mondani. Ezt pedig Győrffy is érzi, de a költő megteheti, hogy gondolattalanságát is szavakba önti: „Ez persze semmit nem jelent, és nem is akartam mondani semmit ezzel.”
