Akkor léptem be a zsúfolásig megtelt terembe, amikor Póth Imre operatőr arról beszélt, hogy olyan ez a film, mint amikor a szabó már szinte elkészült a ruhával, de még benne vannak a gombostűk, kilóg a cérna. Bizonyos értelemben fércmű. Ilyen „mi lett volna ha…” szemüvegen keresztül néztem az 1989-ben, Vicei Károly novellája alapján készült, Zentán játszódó, Sétakocsikázás című művet.
A szokatlan bemutató apropója a Valentin-nap volt. S valóban, az utolsó simításokat; vágást, effektek, szűrőket, hangokat, zörejeket, zenét nélkülöző alkotás egy godot-i türelmetlenséget kiváltó, Lolita-beütésű, szerelemszerű történet. A film torzójellegét fokozta a videokazettáról átmásolt kopott kópia, de egy hangulat kifejezésére nem minden esetben a tűéles, rezzenéstelen képek a legalkalmasabbak. A párbeszédek közötti „csöndrészeket” Szögi Csaba töltötte ki a régi mozik hangulatát idéző élő zenével, kellemes baritonja borzongatóan pontosan ringatott bele bennünket Don Quijote ébredésébe. „Hajtogattam a kukák mögött egy álmot egy kerthelyiség félreeső részén” – hallgatjuk, miközben az otthonában ébredező főhőst alakító Bicskei Istvánt látjuk.
A filmbéli Don Quijote, Gellért középkorú irodista, aki a hirtelen ébredés után szinte valós időben teker a munkahelyére. Bicskei István már akkor is profi színésznek számított, a statisztákról viszont lerí, hogy nem sok közük van ehhez a hivatáshoz. Humorosan groteszkül hangzanak szájukból a betanult mondatok: „Ez egy márkás óra, de ezen is öt perccel múlott hat” – illetve valami ilyesmit mond a korholó őr a késő hősnek. Irodájában ólomlábakon jár az idő, amit a nap végén bekövetkező randevúról való fantáziálgatással próbál elütni.
Sajátos humora van a filmnek, még egy-két geg is becsúszik, a korabeli szóhasználat, hanglejtés nemegyszer Bada Dadát juttatja eszembe. Ismerős arcok tűnnek fel a vásznon, profik, művészek, az ifjú Nagy József pármondatos hangos szerepben meztelen nőt kíván („Gellért, ültess egy mezítelen lányt a falra!”), a stáb tagjai és amatőrök. Soltis Lajos bravúros a – stílszerűen – szekérháton nyújtott szerepében.
Érdekes „kétdimenziós” éber álmok, fantáziálások váltják a naturalista részeket. Olyanok, amelyekből hiányzik a realitáson túli mélység. A főhőst főnöke fehér köpenyben kísérti, a Csárda strandján talált statiszták vígan pörögnek a boldogság földjén, lovagunk a temetőbe viszi málnázni a leányt.
A kissé túlexponált kádjelenetnél Godard színes szűrőire asszociáltam, mint amilyenekkel A megvetésben vagy a Bolond Pierrot-ban kísérletezett. Mondjuk egy rózsaszín illett volna hozzá.
A tinédzser lányt, aki a nagyváros panelrengetegéből költözik le nyárra Zentán élő édesapjához, a középiskolás Topolcsányi Laura alakítja. A rendező ügyesen, egy-két mozzanattal megragadja a társadalmi különbségeket: Ágika tágas kertben költi el a reggelijét kapucsínót szürcsölgetve. Majd lolitásan napozik a nyugágyon.
Hősünk mindeközben munkahelye tömlöcében szenved – rácsárnyékok vetülnek rá. Tetszett a lány óriáslevele, amelynek sorait a férfi munkafalára tapasztva ízlelgeti. Vicei korabeli utalásokkal tűzdeli meg a művet, amelyek telibe találnak, a közönségből néhányan felnevetnek egy telefonszámos intelem hallatán. Ezeket nem értem, de a zentai helyszínek azóta mit sem változtak.
Merész gondolat az álomvilág lecsupaszítása, a valóság szintjére süllyesztése, erős kontrasztban van vele a film csúcsjelenete. A rendező mindent a képzeletünkre bíz: fekete vásznat bámulunk, miközben hősünk egyre hevesebben, irodalmi igényű monológot zihálva tör magányos gyönyöre felé.
Aztán egy kicsit megint sok a csönd és feketeség, itt elkelt volna a vágás.
Azt hiszem, nem okozok meglepetést, ha elárulom, hogy ez a fim nem a beteljesülésről szól. A randevú végül összejön, de nem egészen a tervezett módon. Sohasem látott, Kusturicát idéző külvárosi nyomornegyedbe visz a szerelmes útja, ahol az ismerős helyszínek hirtelen ismeretlenné válnak, felbőszült lovak vágtatnak a végeláthatatlan tájba.
