Farsang ideje van, a vigasság időszaka, amely vízkeresztkor kezdődik és hamvazószerdáig tart. Az idén elhúzódik egészen márciusig, mivel a római katolikus egyház mozgó ünnepeihez kötődik és a húsvéti nagyböjt kezdetéhez. A magyar nyelv- és kultúrterület különböző tájegységein közös vonások és különbségek is fennállnak az elnevezésben és a szokásokban.
Vannak, akik élvezettel vetik bele magukat a helybeli farsangi szokások hagyományainak ápolásába, ám vannak, akik távolról figyelik, megmosolyogják az alakoskodó kicsiket és nagyokat, és vannak, akiknél a farsangi fánk sütésében kimerül a hagyományápolás. Mondhatjuk, ahány ház, annyi szokás. De miért szólunk a farsangról az identitás, a nemzeti identitás vonzatában? Azért, mert a hagyományok megismerése és ápolása segít a fejlődő, alakulófélben lévő énnek, a gyerekeknek, fiataloknak, sőt néha a felnőtteknek is, hogy megtalálják a választ az örökös kérdésre: Ki vagyok én?
Minden ember a születésétől kezdve élete folyamán többször is választ keres, és meg is kell hogy találja a feleletet arra a kérdésre, hogy ki vagyok én?, merre tartok?, mert csak így alakulhat ki az azonosságtudat, az egyéni identitás. Sok mindent foglal magában ez a fogalom, azt a döntést is, hogy mi a fontos, mivel érdemes az életben foglalkozni, és az önbizalom és a kompetencia érzését is. Az identitásnak különböző kategóriái vannak, a nemi, a társadalmi, a kulturális, a nemzeti, a politikai identitás kategóriáit találhatjuk meg a szakirodalomban.
Az identitáson belül az énkép és a nemi identitás kialakulása kisgyermekkorban kezdődik, és általában serdülőkorban bontakozik ki teljes mértékben. Ahhoz pedig, hogy valaki megtalálja a választ arra kérdésre, hogy ki vagyok én, sok más identitás is ki kell hogy alakuljon, mint amilyen a nemi identitás mellett a szexuális identitás, a foglalkozási, az ideológiai és a nemzeti identitás is.
A nemzeti identitás az a tudat, hogy én valamelyik nemzetnek, népnek a tagja vagyok, ami legjobban a nemzeti tudatban fejeződik ki. Több elemből épül fel: például a tudat, hogy egy bizonyos nemzeti csoporthoz tartozunk, ehhez tartozik az érzelmi kötödés a nemzethez. A közös nyelv, a közös kultúra, a történelem, a hagyományok és az ezzel kapcsolatos ismeretek, értékítéletek, felfogások, a beállítódottság vagyis az attitűdök, az értékek és értékelések a saját és más nemzetekkel kapcsolatban. Ez szubjektív azonosságérzés, csoportlojalitás azon kisebbségi csoport iránt, amelybe az egyén beleszületett, és ahol elsődleges szocializációja során a másoktól való megkülönböztetéshez és összehasonlításhoz szükséges támpontokat, etnikai tudásanyagot elsajátította, a közös habituson, az értékeken, a stratégiákon, a szokásokon, a mindennapi életen, a nyelven, a zenén, a táncon, a szimbólumokon keresztül.
Az identitás, a nemzeti identitás gyökerei a legkorábbi gyermekkori élményekbe nyúlnak vissza. Azt szokták mondani, hogy az anyanyelvet az anyatejjel szívjuk magunkba, amit kibővíthetünk azokra a testi, látási, hallási érzéki élményekre, amelyek a kisgyerekek gondozását kísérik: a simogatás, a ringatás, a halk suttogás, a lovagoltatás, a röcögtetés, állni és járni tanítás, a kukucskálós játékok játszása. A Ciróka-maróka…, az Áll a baba, áll…, a Sétálunk, sétálunk…, a Cicsíjja babája…, a népi mondókák, dalok, játékok nagyon mélyen beleivódnak az emberbe, biztonságot nyújtanak, nyugtatóan hatnak, felvidítanak, akkor is, amikor a gyermek még nem érti a szavak jelentését.
Ha valaki egészen kicsi korától kezdve a magyar zene alapvető dallamfordulatait hallja, abban él, természetesnek és szépnek érzi majd azt, állítja Kodály Zoltán tanítványa, a híres óvodai zenepedagógus, Forrai Katalin. Ahogyan a zene beivódik a lelkünkbe, úgy épülnek be a szokások is, amelyeket az adott közösség ápol és továbbad a gyermekeinek. Ez pedig nem történik meg, ha a felnőttek nem adják át saját gyermekeiknek a hagyományokat, ha mi, felnőttek nem teszünk meg minden tőlünk telhetőt, hogy gyermekeink tiszteljék és szeressék a nemzeti és kulturális hagyományainkat, mert ebből alakul ki náluk a nemzeti és kulturális identitás is. És ez nemcsak az egyetemes magyar nemzeti identitásra vonatkozik, hanem a vajdasági magyar és a helyi identitásra is, hisz amellett, hogy magyarok vagyunk, vajdasági magyarok is, bánátiak, bácskaiak, zentaiak, temeriniek, doroszlóiak, kupuszinaiak stb., és csak így érezzük és tudjuk igazán, hogy kik is vagyunk és merre tartunk.
Ezt is, mint olyan sok minden mást, tanulnunk kell, méghozzá minta, modell utáni tanulás segítségével. Ezért ne feledkezzenek meg a mondókákról, altatókról, állni és járni tanító rigmusokról, ujjszámolókról, csipkedőkről, tapsoltatókról, simogatókról, lovagoltatókról, táncoltatókról, gyógyítókról, fürdetőkről, vigasztalókról, etetőkről, hintáztatókról, naphívogatókról, gyermek- és népdalokról, a karácsonyi, újévi, farsangi, húsvéti, lakodalmas és más szokásokról. Segítsünk a születendő és felnövekvő nemzedékeknek, hogy magukévá tehessék, kik és merre tartanak. Olvassunk utána a hazai szakkönyvekben, beszélgessünk el a családban, szomszédságban élő öregjeinkkel arról, hogy milyen farsangra emlékeznek, énekeljünk, beszélgessünk, táncoljunk, készítsük el a helyi szokásoknak megfelelő maszkokat. Süssük és együk meg együtt a farsangi fánkot, menjünk el a farsangi bálokba, emlékezzünk és tartsuk be a húshagyókeddet, hamvazószerdát és kövércsütörtököt, menjünk el a bőgő temetésére, a tuskóhúzásra, énekeljük el az itthoni és más tájegységekről származó szebbnél szebb farsangi dalokat, és sirassuk el, zavarjuk el a telet nagy kolompolással, hogy reménykedve várhassuk az új kezdetet a szép, napsugaras tavaszt és mindent, ami utána következik.
Énekeljük, mondogassuk mi is, hogy:
Elmúlt farsang, itt hagyott,
A lányoknak bút hagyott,
De énnekem nem hagyott,
Mert én kicsike vagyok.
(Bori Imre: Idő, idő tavaszidő – Király Ernő gyűjtése, 1957)
