Ki ne álmodozott volna már a tökéletes társról? Arról, aki megérti őt, aki kitalálja a gondolatait, aki pillanatok alatt leveszi a lábáról, aki annyira ellenállhatatlanul jó és rossz egyszerre, hogy muszáj imádni? Minden nő elképzelte már legalább egyszer, hogy megjelenik álmai lovagja (ha nem is fehér lovon), és megváltoztatja egész addigi életét. Legyen erős, legyen humoros, legyen lehengerlő, legyenek megfelelőek a méretei, legyen szép. Legalább egy fokkal szebb az ördögnél…
Az amerikai kisvárosban felbukkanó Daryll (Mezei Zoltán) meg is felel ennek a leírásnak, igaz, van egy kicsi hibája: ő maga a Sátán. A magányos és punnyadt kisvárosi nők kiéhezettségét kihasználva a démoni férfi átveszi felettük az uralmat, és mivel a nők lába alól már amúgy is kicsúszott a talaj (hiszen Eastwickben semmi sem történik, és ebbe beleőrül az ember), gondolkodás nélkül akadnak bele Daryll hálójába. A tehetséges, ám elvekkel rendelkező, ezért magányos Alex (Kalmár Zsuzsa) szobraihoz menekül, és vég nélkül gyártja ugyanazt az ősasszony formát. Tíz éve halott férje emlékét még egy-egy röpke izgalommal kecsegtető szomszédszexszel sem mocskolja be. Barátnőinek azonban nincs ennyi tartásuk. Férjek ide vagy oda, mégiscsak kell egy kis izgalom. Még akkor is, ha a városka korlátozott számú férfija közül kell választani. És jaj annak a nő-közösségnek, ahol Clyde (Ralbovszki Csaba) a tenyészbika! Nem Ralbovszki férfiasságát vonom kétségbe (neki kétszer is osztottak csáberőből), hanem Clyde-ét, akinek semmi esélye sem lenne egy normális helyen. Túl szőrös fejével és folyton női nemi szervet formázó kezével valóban csak az olyan szánalmas nőknek tetszhetne, mint a felesége, Felicia (Körmöci Petronella). Felicia az a tipikus falusi nő, aki nagyvárosinak akar tűnni fellengzősségével, ráadásul mindenbe beleszól, sőt, a férjét is az övével harmonizáló ruhába öltözteti. Ő állhatna példaként minden nő előtt, hogy ilyennek NEM kell lenni. Szerencsére a három boszorkányos barátnő nem is akar ilyen lenni. Őket sem kell azonban félteni. A félénk csellista, Jane (Vicei Natália) ugyanannyira vágyik a testi szerelemre, mint újságíró barátnője, Sukie (Pesitz Mónika).
Mezei Zoltán az orrunk előtt válik titokzatos idegenből vehemens hódítóvá, majd önelégült basából erőszakos zsarnokká, végül cinikus gyilkosból áldozattá. Annyira illik hozzá Daryll szerepe, mintha egész életében erre készült volna. Az első felvonás végén előadott rákenrollja láttán elhisszük: ő a sötétség fejedelme. Felmerül a kérdés, hogy miért nem játszik többet, és hagyja az adminisztrációt a kevésbé tehetségesekre. Az ő jelenléte elég arra, hogy a három nőt ellensúlyozza. Mindenkit lejátszik, ugyanakkor ez egyáltalán nem zavaró, sőt nagyon is kiegyensúlyozottnak tűnik a szereposztás.
De beszéljünk inkább arról, hogy a hat színész miket és hogyan csinál a színpadon, avagy mitől lett az Eastwicki boszorkányoka szabadkai Népszínház utóbbi néhány évadának legjobban sikerült előadása. Például a hozzáállástól. Vagy attól, ahogy a színpadon történteket érzékeli a közönség. (Örülök neki, de azért megkérdezem, miért látszik ezen az előadáson, hogy a színészek szeretik, amit csinálnak, más előadásokon meg az, hogy kifejezetten unják?) Mi teszi jóvá ezt az előadást? Nem a díszlet (de az is), nem a jelmez (de az is), nem a szaxofonos Kucsera Csaba (de ő is), nem a filmrészletek (de azok is). Inkább talán az, hogy úgy tűnik, végre rájöttek, nem kisstílű darabokat kell előadni félszívvel, hanem igenis mondanivalóval teli, beleéléssel teli valódi, élő drámákat. Nyilván köszönhető ez Hernyák György rendezőnek, de magának a társulatnak is.
Igaz, hogy már a Tasnádi István-féle dráma is elvonatkoztat a regénytől és a filmtől, a nézőben feltámad a jogos félelem, hátha mégis mímelni akarják majd a kultikus film egyes jeleneteit. Szerencsére nem, ami szintén a rendezői koncepciót dicséri. A lenyűgöző és látványos jelmezek és díszletek pedig kiegészítik ezt az elképzelést. Alex otthona bármelyikünk lakása lehetne, talán ezért is könnyű elhinni: minden nő boszorkány. Janovics Erika jelmezeitől elszürkülnek vagy varázslatosan vibrálóvá válnak a színésznők, Kraut díszletei pedig világszínvonalú nagyságot csempésznek az amúgy már eléggé megkopott színpadra. Nem érezzük hiányosnak ezt a díszletet, megvan minden, amire szükség lehet, de nem is puritán. Mindig van hová leülni, mindig kéznél vannak a poharak, de elfér egy hatalmas ágy vagy jakuzzi is, amely körül görkorcsolyával is lehet közlekedni, és amelyben vadul lehet szeretkezni. A háttérben pedig békésen állnak a fák, amelyek a hangulattól, a feszültségtől függően változtatják a színüket. Ezt a hátteret otthonra is elfogadnám. Semmi túldíszítettség, csak maga a szépség. Ezt a látványt egészítik ki a filmrészletek, amelyeken három gyerek felnövését látjuk, akiknek a kiléte csak a darab végén derül ki. Ezeket a filmeket (de lényegében az egész előadást) követi végig a szaxofon, valamint egy sátáni voice-over. A Süss fel nap! és Belzebúb szavai együtt pedig hátborzongatóak. A darab vége felé közeledve azt hinnénk, ehhez már nem lehet mit hozzáadni, ám ekkor felállítják a pentagrammát, amelynek ágai között életnagyságban jelennek meg a Sátánfajzatok, a nők mögé pedig bezuhannak a vörös kelmék. Ezen háttér előtt nézhetjük meg utoljára jól a három boszorkát, akik nagyszájú, szabad nőkből váltak gyermekeik apjának gyilkosaivá, amikor egy kudarcos elveszejtő szeánsz után álmában valóságosan agyondöfték a kénköves pokol ellenállhatatlan urát.
Az idei évad második bemutatójához kellett tehát három vonzó nő, akiknek boszorkányos képességeik vannak, egy férfi, aki talán maga a Sátán, és egy konzervatív kisváros, ahol felborul az élet. Meg egy társulat, amely feléledt saját kisvárosi álmából. Úgy tűnik, ez a minőségi siker titka.
